A tenger mélyén is mosolyog a pilisszentiváni búvárlány

11:36 | 2019 10. 07.

Kategóriák: Fő kiemelt, Sport

Színészet, szinkronúszás, idegenvezetés, háborús történetek, pia, cigi, buli. Mind-mind szerves részét képezték Korok Fatima életének. S hogy milyen út vezetett a világoskék oroszlántól a szabadtüdős mélymerülő világbajnoki címig? Nos, egyrészt kacskaringós, másrészt csalódással, önmarcangolással s főképpen tanulsággal teli. A Nemzeti Sport interjúja a pilisszentiváni Korok Fatimával. 

Előzmény:
Aranyérmes lett a VB-n a pilisszentiváni búvárlány

– Milyen a tenger nyolcvanegy méter mélyen?
– Sötét. Tengertől függ, mennyi fény szűrődik be, a színeket fokozatosan elnyeli a mélység, a világos dolgokat látod jobban, azok világítanak a kékségben, ezért a versenyeken egy fehér címkét kell letépni a kötél végéről és felvinni a felszínre, bizonyítva, hogy elérted a célt – mondta Korok Fatima, aki első magyar versenyzőként állhatott a dobogó felső fokára a szabadtüdős mélymerülő világbajnokságon, Villefranche-sur-Merben. A csinos, fiatal hölgy egy lélegzetvétellel, kötél mentén 81 méterig merült, mindössze 2 perc 48 másodperc alatt.

– Onnan már vágyik az ember fölfelé?
– Nem, nem, egyáltalán nem. Csend van, magába ölel a víz, és szétárad benned a sikerélmény, hogy leértél. De néhány másodperc után a mélységben eszedbe jut, hogy fel kell menni. Úgyhogy visszacsukod a szemed – legalábbis én visszacsukom, mert úgy szeretem –, és szépen megindulsz felfelé. Jó hosszúnak tűnik az út, azért, mert hosszú is, de megvan a ritmusod, amit követsz, jó nagyokat húzol a kötélen és haladsz felfelé. Ilyenkor pozitív gondolatokat hívsz elő az elmédből, és jól érzed magad, mosolyogsz.

– Technikailag belefér egy vigyor?
– Inkább csak afféle Mona Lisa-mosoly… Közben persze eszedbe jutnak a szüleid, hogy mennyire büszkék lesznek, amikor felérsz, és tudatosul bennük is, hogy megvan az arany, meg a párod, és az is, milyen fejet vágsz majd, amikor felérsz. Másodperces gondolatok ezek, mert közben koncentrálni kell, hogy fel a kéz, le a kéz, lobog a fejed a vízben, süvít a tenger a füled mellett. A merülés nagy részében egyedül vagy, de az utolsó harminc méteren már ott vannak az „angyalok”, a szabadtüdős mentőbúvárok, és az már jó érzés, mert tudod, hogy mindjárt fent vagy. Ugyanakkor meg rossz is, mert az utolsó tíz méteren már azt érzed, milyen jó lenne még lent maradni. Akkor már nem kell melózni, ezért csak fellebegsz és nagyon figyelsz arra, hogyan veszed az első levegőt. Megkeresed a bírót, mindenki téged néz, de senki sem érhet hozzád még harminc másodpercig, te meg zavartan mosolyogsz, és hangosan mondod – mert úgy kell, érthetően, tisztán –, hogy jól vagy, és vársz, hogy akkor most tényleg sikerült? Tényleg megvan? És amikor megkapod a fehér lapot, az nagyon jó érzés.

– Hogyan került ön a víz alá?
– Először?

– Mondjuk, hogy először…
– Először úgy, hogy három hónaposan elvittek babaúszásra, és olyan boldogan elvoltam a víz alatt, hogy anyukámék azt mondták, kis sellő vagyok. Úsztam az oviban is, hatévesen pedig elkezdődött a szinkronúszóéletem. Mert sportolni muszáj, főleg, ha duci kislány vagy. Úgyhogy következett a futás, az erőnléti edzés, a lazító edzés – azóta is élénken él bennem, hogy a margitszigeti Sportuszodában ketten nyomtak lefelé egyszerre, hogy meglegyen a spárgám, mondjuk azóta is bármikor megcsinálom.

– És hogy jött a képbe a világoskék oroszlán?
– A víz mellett a másik szerelmem a színház volt. Fehér Klára Mi, szemüvegesek című darabját adtuk elő, és természetesen én a főszereplő akartam lenni, helyette a világoskék oroszlán lettem, a főszereplő kislány kitalált barátja. Visszagondolva, az volt a kedvenc szerepem – annyira szerettem azt az oroszlánt.

– Miért nem lett végül színész?
– Mert bár kaptam főszerepeket, mindig ott motoszkált bennem, hogy talán nem vagyok elég jó. Az akkori tinédzser énemnek más volt a fontos: bulizni akartam, önállósodni, karriert építeni. Nagy dilemma volt, hogy vegyészmérnök leszek, színész, ügyvéd vagy szexológus, de végül is a pszichológiát irányoztam be. Azután egy ponttal lecsúsztam, nem vettek fel.

– Mi történt ezután?
– Elhelyezkedtem egy turisztikai cégnél, amelynél addig nyári munkákat végeztem, de már nem volt elég, hogy kulturális programokra áruljak jegyeket, én vinni akartam valamire. Így amikor megüresedett a magyar zsidó örökség túrákra a menedzseri állás, lecsaptam rá. Pedig előtte azt sem tudtam, hogy létezik ilyesmi, jóformán azt sem, hol van a hetedik kerület. De kaptam egy tizenkét oldalas angol szöveget, bevágtam, pedig alapvetően németes voltam, és elkezdtem a munkát. Az lett a hobbim, a hivatásom, a nagy szerelmem: értéknek, népnevelő túrának gondoltam, hogy a történelemről, a háborúkról mesélek, s hogy mint a tanmeséknek, az én történeteimnek a végén is van tanulság, amit hazavisz az ember. Én alakítottam ki a túra útvonalát, semmi mással nem foglalkoztam. Gyalog jártam mindenhova, de nem sportoltam, nem is hagytam el a hetedik kerületet. Ott éltem, ott dolgoztam, este meg romkocsmákba jártam. Megszakadt a kapcsolatom a vízzel, mert szégyelltem a testemet.

TÖRÉS KELLETT HOZZÁ, HOGY MEGVÁLTOZZON AZ ÉLETE

– Meghízott?
– Többször is. Meg le is fogytam – többször is. A sportolás abbahagyása után nyolcvanötről negyvenhárom kilóra – ekkor kezdődött a jojózás. A legmagasabb súlyom százöt kiló volt – két évvel ezelőtt… De a korábbi esetekben nem az történt, hogy meggyógyítottam magam, hanem elmismásoltam az étkezési és testképzavart. Végigittam és -dohányoztam hat évet, a munka mellett nem figyeltem arra, hogy mi a jó, mert az volt a fixa ideám, hogy az emberiséget kell meg­gyógyítani. És egyre több filmet néztem a világháborúról, a holokausztról, hogy minden kérdésre tudjam a választ.

– Nem voltak rémálmai?
– De voltak, ám az alkohol és a vicces youtube-videók jól kompenzálták őket.

– Mi hozta el a fordulópontot?
– Kettétört a bokám. Száz kiló voltam, s már bennem volt, hogy változtatni kell, szorosabbra fűzni a viszonyt a családdal, leszokni a dohányzásról, de nem akkor rögtön gondoltam. Emlékszem, volt egy jó beszélgetésem Adél húgommal, levágtuk az utat hazafelé, és én megcsúsztam a dombon… Három hónapig feküdtem, mert nagyon nehezen gyógyult be a sebem. A túlsúlyomat próbáltam fekete ruhákkal, dupla harisnyákkal, a nagy tudásommal, a nagy hangommal, a kiállásommal kompenzálni. A bokatörés volt az első pofon, amely felnyitotta a szememet, hogy változtatnom kell. De onnan sem vezetett egyenes út, nagyon sok visszaeséssel, csalódással, sírással és visszafordulással volt kikövezve. Elkezdtem azonban utazni, és elhatároztam, hogy búvárkodni fogok, mert az mindig is tetszett.

– Mikor merült először?
– Évekkel korábban, a szüleimmel közös egyiptomi nyaraláson, és imádtam. Nekem nem volt hányingerem, én nem féltem, sőt, elúsztam a fenébe egy rája után, az oktató meg kiakadt, hogy odalesz a gyerek. Jó néhány évvel később, a bokatörésem után már delfinek úszkáltak körülöttem, és imádtam, úgyhogy eldöntöttem, búvároktató leszek. Csak hát ez sem volt olyan egyszerű…

– Nyilván ki kellett hozzá szakadni a hétköznapokból.
– Az egész életem megváltozott. Pénzt spóroltam, lefogytam, leszoktam a cigiről és Spanyolországba mentem búvárkodni tanulni meg dolgozni. Az volt benne a nehéz, hogy előtte mindig magabiztos voltam, én voltam a profi idegenvezető, aki betanította a többie­ket. Ám nem beszéltem tökéletesen a nyelvet, és ha azt vártam, hogy a közösség majd irányt mutat, nagyon tévedtem. Mert az első búvárkodás után adtak egy üveg sört a kezembe, és rágyújtottak egy cigire a stégen. Akkor arra gondoltam: én mégsem ide tartozom. Mentőbúvár-tanfolyamig jutottam, dolgoztam idősekkel és gyerekekkel, spóroltam megint, és eldöntöttem, a mesterbúvár-tanfolyamot a legjobb helyen akarom elvégezni. Egy elrejtett kis szigeten, ahol béke van és nyugalom. Az egyik lehetőség Thaiföld volt, a másik Honduras – végül a spanyol nyelv miatt döntöttem úgy: irány Közép-Amerika.

– Hogyan lett ebből szabadtüdős merülés?
– Az egyik barátom mesélt róla, amikor Tenerifén laktam. Azt mondta, ez nagyon jó buli, a legtermészetesebb dolog a világon, és nekem biztosan jól is menne, de nem lehet egyedül csinálni, mert elájulhatsz. Ő nem tudott velem mélyre jönni, mert korábban beszakadt a dobhártyája, de felajánlotta, hogy elkísér. Átküldött néhány videót balesetekről, mert figyelmeztetni akart a veszélyekre, mielőtt vakmerően, túlbuzgón belevetem magam az egészbe, majd kölcsönadta a vadászuszonyát és kimentünk a tengerre. Óvatosan, de a boldogságtól mámorosan leúsztam hat-nyolc méterre, és attól kezdve a szabadtüdős merülésről álmodoztam még palackos búvárkodás közben is.

– Hol vette fel újra a hosszú uszonyt?
– Mexikóban, ahol négy hónapig éltem. Ott már nagyon vonzott a mélység, meg hogy minél tovább lent tudjak maradni a víz alatt.

– Könnyen ment?
– Dehogyis! Azt sem tudtam, hogy kell sokáig lent maradni, de láttam az interneten, hogy léteznek emberek, akik kilenc percig nem vesznek levegőt, úgyhogy kezdtem elmélyedni a témában. És akkor megtudtam, hogy négy percig visszatartani a lélegzetedet, és negyven méterig merülni az nem szuperképesség, hanem oktatói szint, és sok munkával bárki eljuthat odáig. De én még nem tartottam ott, hanem csak szerettem, hogy sellőuszony van a lábamon, és gyorsan lehet vele haladni a víz alatt.

– Honduras…
– Ja, igen, elkalandoztam. Szóval vettem jegyet Belize-ből Honduras egyik szigetére, azzal a céllal, hogy el akarok végezni egy szabadtüdős tanfolyamot. Tanultam légzéstechnikát és relaxációs technikát, lehúztam magam a kötélen tizenkét, majd huszonegy méterre, nagyon élveztem, de nem láttam benne nagy kihívást, szerettem volna mélyebbre menni, hiszen voltak körülöttem jó néhányan, akiknek sokkal mélyebben volt a kötelük vége, akik bemelegítés nélkül súllyal együtt zuhantak negyven-ötven métert, roncsokból úszkáltak ki-be.

HA NINCS BLOKK, STRESSZ, TE NYERSZ AZ ELMÉDBEN

– Más lent a világ?
– Más. Ma már az is meg van mérgezve, úgy, mint a fenti, de csak azért, mert az ember lemegy. A legjobb az benne, hogy súlytalanul lehet repülni a vízben. És jó a csend meg az élővilág. A bogarakat nem nagyon bírom, de azok nincsenek a tengerben.

– Vannak viszont cápák.
– A cápa nem ront rád, ha nem vérzik valamid, vagy nem vemhes, vagy nem vált ki belőle valami agressziót. Szerencsétlen el van könyvelve könyörtelen gyilkosnak, pedig abszolút nem így van. És hát jobban vonzott a mélység, mint amennyire ijesztő volt a cápa híre a mozifilmekből. Sosem voltam stresszes a vízben vagy a víz alatt, de hiába voltak nagyon szimpatikusak a szabadtüdős merülők, hiába testesítették meg a jövőt, amit elképzeltem magamnak, csak távolról szemléltem őket.

– Mi kellett a nagy elhatározáshoz?
– A nagy elhatározás: tavaly június harmincadikán hoztam meg, egy nagy buli után. Attól a naptól kezdve nem gyújtottam rá, nem ittam többet, és elkezdtem százszázalékosan arra koncentrálni, hogy októberben megyek Dahabba merülni. Vegetáriánus lettem, motivációs videókat néztem olyan emberekről, akik megváltoztatták az életüket, és szépen lassan elindultam felfelé. Edzettem, nyújtottam, légzőgyakorlatokat végeztem, főleg az internetről szerezve a tudást. Ezért persze előfordult, hogy túl keveset ettem, és olyan is, hogy túledzettem magam. De akkor már tudtam, hogy magyar rekordot akarok dönteni. A negyedik edzésen lent voltam negyven méteren, és semmi gondom sem volt a kiegyenlítéssel, nem ijesztett meg a mélység, imádtam az egészet. Egy hónap múlva megvolt az első rekord. Érdekes, ha nincs benned blokk, nem stresszelsz, semmi sem akadályozza meg, hogy te nyerjél az elméddel való harcban.

– Mi kell ehhez?
– Ha megvan a tudás, sokkal egyszerűbb fejleszteni a szuperhősképességet, ami mindenkiben megvan. De mindenekelőtt kell egy olyan ember, aki segít, hiszen nem lehetsz egyedül a vízben. Másrészt pedig tényleg nagyon megnyugtató, amikor van melletted valaki, aki motivál, fogja a hátad és beszél hozzád. Annyira felszabadító volt, hogy fogják a hátamat, fogják a kezem, és végre azt csinálhatom, amit akarok, olyan emberekkel, akikkel ugyanazt a nyelvet beszéljük. És közben merültem: negyven, ötven méterre, és még többre, miközben a legtöbb ismerősömnek a negyven sem volt meg. Akkor eldöntöttem, hogy megyek a világbajnokságra – első magyarként. Utána pedig majd oktatni fogok, és jól elterjesztem a boldogságot itthon is…

– Már megint nem saját magával foglalkozott, ugye?
– Nem. Pedig nagyon magányosnak éreztem magam, nem álltam készen, nem találtam embert, aki segített volna hosszú távon, nem volt edzőm, mert nem volt pénzem. Karácsonykor hatvankét méterre merültem, ami már mélynek számít, s nehéz volt merülőtársat találni, mert nem volt nevem a közösségben. Nem ismertek, nem hagyták, hogy rájuk bízzam az életemet, én pedig nem tudtam, hol vannak a határaim.

– Vannak egyáltalán?
– Mindenkitől azt hallgattam, hogy egyszer majd beleütközöm a falba, amely megállít, és akkor évekig állok majd ott, és nem jutok át rajta. De sohasem jött el az a fal. Ellenben elkezdtem megismerni saját magamat, rájöttem, mik a gyengeségeim és mire tudok építkezni. A versenyszezon elején megvolt a hetvenegy méterem, ötször javítottam meg a magyar rekordot, és megcsináltam a nyolcvan métert is az egyik edzésen: még júniusban, az oktatói tanfolyam elvégzése után. Akkor már tudtam, hogy képes vagyok rá. Franciaországban az első merülésem is nyolcvan méter volt, ami óriási eredmény hideg vízben, tizenegy hónapos felkészülés után, de nem mondhattam el senkinek, nem is örülhettem neki, mert itt taktikázni kell, nem lehet kiadni magadat. Így utólag, lehet, hogy hülyeség volt, mert én nem is az aranyéremért mentem a világbajnokságra, hanem azért, hogy elsőként képviseljem az országot, és hogy láthassam magamat merülés közben: erre ugyanis a világbajnokságon megvan a megfelelő technikai háttér.

VILÁGBAJNOK, DE MÉG MESSZE NEM TÖKÉLETES

– Hogyan alakultak a merülés előtti percek?
– Izgultam. Úgy éreztem, mehetnék lejjebb is, de a nyolcvanegy méter olyasmi volt, amit biztonságosan meg tudok csinálni. Amikor megláttam előző este, hogy én vagyok az első helyen, szinte sokkot kaptam, el is pityeredtem, mert nagyon fura érzés, hogy látod előre: a világbajnoki címért mész. Nem tudtam aludni, de összeszedtem magam, befelé fordultam, és beültem a hajóba, amely kivitt a vízre. Volt velem egy edző, aki felajánlotta a segítségét. Nem csinált semmi különöset, csak fogta a táskámat, beugrott velem a vízbe, nyugtatgatott, hogy minden rendben lesz, és figyelmeztetett, ha feljövök, ne felejtsek el a bíró felé fordulni, és jó hangosan kimondani, hogy: „Jól vagyok.”

– Milyen volt a merülés?
– Fantasztikus! Az egyik legjobb merülésem. Az érzéseimről már beszéltem, de azt is el kell mondanom: a világbajnoki cím nem jelenti azt, hogy a legjobb vagyok. Sokat kell még tanulnom. Például a kiegyenlítésről, amelynek tökéletesítéséhez nagyon sok idő kell. Sok profi ott bukik el, hogy nem fektet elég időt és energiát a tökéletesítésbe, és akkor nem tud lejjebb menni. Mert ha erőlteted, beszakad a dobhártyád. Én azon kevés alkalmakkor, amikor megfájdult a fülem, visszafordultam. Nem történt meg sokszor, de megtanultam: ha meg kell fordulni, akkor meg kell fordulni, mert erőltetni veszélyes.

– Feszegette már a határait?
– Biztos jártam már a határaim közelében, de az is biztos, hogy a határok ma itt vannak, holnap meg ott. Ma meg tudok csinálni ötven guggolást levegővétel nélkül, holnap meg csak huszonötöt, jövőre talán százat. Attól függ, milyen állapotban vagyok, hogyan alakul a felkészülésem. Szóval nem tudom, hol vannak a határaim, de már nem is keresem őket, csak szeretném minél jobban kitolni.

– Mi a következő célja?
– Azonnal támogatást kell találnom, vagy munkát szereznem, vagy nyernem a lottón, mert a világbajnokság teljesen lenullázott. Van ugyanis meghívásom Indonéziába egy továbbképző táborba, amelyben megtanulhatnék egy másik oktatási rendszert, de ahhoz pénz kell. Hosszú távon pedig szeretnék sok-sok világbajnokságra és elitversenyre eljutni, mert ha azokon jó eredményt érek el, meghívást kaphatnék azokra a Prestige-versenyekre, amelyek már pénzdíjjal járnak. Egy világrekord is van a bakancslistámon, és persze szeretném itthon is népszerűsíteni a sportágat, egyrészt mert ráfér, másrészt mert fontosnak tartom.

– Ön szerint van olyan, hogy valaki szabadtüdős merülésre született?
– Mindenki szabadtüdős merülésre született, hiszen mielőtt megszülettünk, ezt nyomtuk kilenc hónapig édesanyánk hasában. Aztán következett az első levegővétel, és azóta lélegzünk. Minden babában megvan a búvárreflex, ez teszi lehetővé az úszását, de felnőttként meg kell tanulnunk újra, amire megteremtettek minket. Az extrém sport más. Ahhoz már elhivatottság kell, nem árt egy kis tehetség, de az sem baj, ha nincs, mert rengeteg munkával és szorgalommal az ember elérheti a céljait. Ha valaki „erre születik”, könnyebb dolga van, ezt az én példám is bizonyítja, hiszen viszonylag gyorsan átjutottam az akadályokon, rosszabb esetben hét-nyolc év is lehet, amíg valaki eljut nyolcvan méteres mélységig. De akaraterővel, ha szeretettel csinálod, amit csinálsz, és örömödet leled benne, akkor csodákra vagy képes. Velem ez történt.

– Tudna víz nélkül élni, aki merülésre született?
– Biztos tudnék, de nem akarok.

(NEMZETI SPORT)

Címkék: ,