Kovács László és Fakász Tibor írásából ragadtunk ki egy részletet, mellyel az 1956-os forradalomra emlékezünk. A tanulmány a környékbeli – első sorban esztergomi, dorogi eseményeket mutatja be október 23. környékén.
Kovács László és Fakász Tibor írásából ragadtunk ki egy részletet, mellyel az 1956-os forradalomra emlékezünk. A tanulmány a környékbeli – első sorban esztergomi, dorogi eseményeket mutatja be október 23. környékén.
AZ 1956-OS FORRADALOM TÖRTÉNETE ESZTERGOMBAN
– 4. változat –
Írta: Kovács László Segítő munkatárs: Fakász Tibor
A teljes változat IDE kattintva érhető el!
AZ ESZTERGOMI ESEMÉNYEK
A várható eseményekre a leghamarabb – feltehetően egy felülről jövő utasítás miatt (ezt Fakász T. is említi könyvében)- a laktanyákban kezdték el a felkészülést. Könözsy Béla, aki 1956-ban Esztergomban töltötte sorkatonai szolgálatát a Dobogókői út mellett lévő laktanyában, így emlékezik vissza azokra a napokra: „Már október 20-a körül, de még 23-a előtt úgynevezett összetartás volt, így senki sem hagyhatta el a laktanyát. Nem értettük, hogy miért is van ez a felhajtás. Készenlétbe kellett állni, ami azt jelentette, hogy a laktanya területén munka nem maradhatott befejezetlenül, illetve minden gépjárművet indulásra kész állapotba kellett hozni. Akkor még nem is sejtettük, hogy pár nap múlva forradalom lesz.” Esztergomban egyébként a 7. gépesített hadosztály törzse volt elhelyezve a Főszékesegyház melletti szemináriumi épületben.
A hadosztály parancsnoka Mecséri János ezredes, törzsfőnöke Kiss Sándor őrnagy, politikai tisztje pedig Hurai Rudolf százados volt. A hadosztály kötelékébe egyébként sok egység tartozott: a piliscsabai 8. gépesített ezred, az aszódi 15. gépesített ezred, az egri 6. gépesített ezred, a hatvani 26. közepes harckocsiezred, a szentendrei 67. műszaki zászlóalj, a jászberényi 50. tarackos tüzérezred, ám Esztergomban csak a 34. tüzérezred, a 33. harckocsiezred, az 51. légvédelmi tüzérosztály, a 93. híradózászlóalj, a 117. harckocsi tiszthelyettesi iskola és a 104. harckocsi javító zászlóalj tartózkodott.
Ezek a hadosztály épületében, az esztergomi laktanyákban vagy Esztergomtáborban (ma: Esztergom-Kertváros) állomásoztak. Emellett Esztergomban volt a városi kiegészítő parancsnokság is. Érdemes tudni, hogy az egész hadosztály a székesfehérvári 6. hadtest alárendeltségébe tartozott, melynek parancsnoka 1956. őszén Mikes vezérőrnagy volt. Az Esztergomban állomásozó csapatok különböző laktanyákban voltak elhelyezve. Az egyik laktanya maga a hadosztályparancsnokság központi épülete volt, amelyben egykor a klérus tagjai laktak, illetve itt folyt a papok képzése is (szemináriumi épület). A másik laktanya az előbbivel szemben álló épületben lett elhelyezve, ahol a kiegészítő parancsnokság székelt (a parancsnoksággal Molnár István századost bízták meg). Ez szintén az egyházé volt korábban. ( 1956. után a Mechanikai Mérőkészülékek Gyára (MEDICOR) nyert itt elhelyezést.) A harmadik (Bottyán) laktanya a város szívében helyezkedett el, ahová a forradalom után a Szemüvegkeretgyár (ma: GRANVISUS) költözött át. Volt még két laktanya Esztergomtábor felé is, a Dobogókői útnál, az úgynevezett Csalamádé temető mellett. (Ezt a laktanyát, ahol az 51. légvédelmi tüzérosztály és a javító zászlóalj tartózkodott, valamint a volt szemináriumi épületet 1956. után a megszálló szovjet csapatok foglalták el.)
Az 1956. október 23-i budapesti eseményekről a rádió és az újságok útján szerzett tudomást Esztergom lakossága. Akkoriban a mai „Tökház” területén munkásszállók sorakoztak, a legtöbben csak itt hallgathatták a Szabad Európa Rádiót, míg mások a munkahelyükön vagy otthon tették ezt meg. A város lakói tudták, hogy Budapesten tüntetések folynak, röpcéduláznak és tudtak a Petőfi körben történt eseményekről is. Cs. A. nyugdíjas tanár, aki 1956-ban az I. István Gimnáziumban tanított, így számolt be a fővárosi eseményeknek az iskola életére gyakorolt hatásáról: „Tanítás a gimnáziumban csak október 23-ig volt. Ezután a diákok és a tanárok ellátogattak ugyan az iskolába, hogy beszélgessenek a kialakult helyzetről, de órák már nem voltak. Mi tanárok pedig, arra az esetre ha itt is tüntetés lesz, kiosztottuk egymás között, hogy ki hová megy majd biztosítani a diákok biztonsága érdekében.
Ezután két napig mindenki a rádiót hallgatta a tanári karból, hiszen nem mindennapi dolgok történtek a fővárosban. A budapesti tanárok pedig elindultak hazafelé gyalog, ugyanis ekkor már nem közlekedtek a tömegközlekedési eszközök Budapest és Esztergom között.” A fővárosi események hatására a hadosztály egységeit a Honvédelmi Minisztérium illetékese október 23-áról 24-ére virradó éjszaka különböző időpontokban riadóztatta. A hadosztálytörzs október 23-án 22 órakor kapott riadóparancsot. A piliscsabai ezredet a Magyar Rádióhoz, a 15. gépesített ezredet az Országházhoz, a 6. gépesített ezredet pedig a Honvédelmi Minisztériumhoz vezényelték. A 33. harckocsiezred parancsnokhelyettese viszont 70 fővel a laktanyában maradt. A hadosztály a Hadügyminisztériumtól folyamatosan ellentétes utasításokat kapott, így nagy zűrzavar volt. Ezt a belső zavarodottságot tükrözi a következő történet is: „Én mivel a második lépcsőbe tartoztam a hadosztálynál, itthon maradtam – mondta el a hadosztály egykori térképész tisztje. Abban az időben éppen tartalékosok voltak benn, s én azt a feladatot kaptam, hogy a hadosztályparancsoknak (Mecséri) a feleségét és gyermekét, valamint a házukat(a mai rendőrséggel szemben lévő épület, ahol több tiszt is lakott- a szerző) négy tartalékos katonával együtt védjem meg.
Annyira be volt gyulladva a vezetés, hogy még a hadosztály szovjet tanácsadójának az üres házát is védeni kellett.(Akkor a hadosztály minden ezredénél volt szovjet tanácsadó. Mecséri kivétel nélkül összeveszett mindegyikkel, ugyanis nem volt hajlandó „elvtársozni”. Mindenkit a rangján szólított, a szovjet tanácsadók megjegyzéseit pedig folyton figyelmen kívül hagyta.) A ház üres volt, mert ő átmenekült családjával együtt Csehszlovákiába. A közvetlenül mellettünk lévő szovjet tanácsadó házát, a pártbizottság titkára (egy százados) őrizte négy katonával.
Később Dorog felől munkásbuszok jöttek be Esztergomba, melynek a tetején is ültek emberek és tudták azt, hogy melyik a szovjet tanácsadónak a háza és ott a buszok megálltak, lengették a magyar zászlót és azt üvöltötték, hogy „ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza”. A hadosztályparancsnok felesége és kislánya ott remegett benn a házban, alig bírtuk megnyugtatni őket. Mi elhatároztuk azt, hogy őket mindenképpen megvédjük. Felszerelésünk volt, mert a mai rendőrség közelében akkor egy harckocsi állt, s ebből szereztem kézigránátot és lőszerünk is volt. Szerencsére a használatukra nem került sor.”
Ezután érdemes megnézni, hogyan emlékezik vissza mindezekre Mecséri a perében: „1956. október 23-án az (Esztergomi) Városi Pártbizottságon voltam.” (- kezdi vallomását Mecséri ezredes. Nyilván itt közölték vele, hogy Budapesten „ellenforradalmi lázadás” várható, aminek megfékezésére a honvédség alakulatainak, tehát Mecséri hadosztályának is készen kell állnia.) „Ekkor a laktanyából 17 óra körül az ügyeletes tiszt felhívott és jelentette, hogy Hidvégi vezérőrnagy Piliscsabán tartózkodik. Nevezett közölte velem, hogy menjek le Piliscsabára. Ekkor a politikai helyettessel, Hurai századossal el is mentem a 8. gépesített ezredhez, ahol Hidvégi vezérőrnaggyal beszéltem.” Ekkor Hidvégi arra adott parancsot, hogy Mecséri riadóztassa a 8. gépesített ezredet, és Solymosi János alezredes vezetésével föl is rendelte azt Budapestre… (A harckocsikkal és a teherautókon utazó négyszáz lövésszel Budapestre vonuló Solymosi alezredest és katonáit aztán Hegyi László vezérőrnagy vezényelte az ekkor már fegyveresek által ostromlott Rádió épületéhez.) „… én ezután Hidvégi vezérőrnagy parancsa szerint átmentem Aszódra, a 15. gépesített ezredünkhöz, ahol már várt rám Tóth Lajos vezérőrnagy, aki 20 óra körül parancsot adott nekem, hogy az aszódi ezredet Fülöp Pál alezredes vezetésével rendeljem fel Budapestre… (Ezután Mecséri ezredes visszatért Esztergomba, a Hadosztályparancsnokságra, mivel készenlétben kellett maradnia. – a szerző). Ugyanezen a napon 24 óra körül Esztergomban távmondatilag Tóth vezérőrnagy arra adott nekem utasítást, hogy a 33-as harckocsi ezredet harckocsival indítsam útnak Budapest felé, valamint a 93. híradós zászlóalj és az 51. légvédelmi tüzérosztály lövegek nélkül menjen föl Pestre… Október 24-én 7 óra körül Budapestre jöttem.
Ekkor a Budai Nagy Antal laktanyába mentem.” Miután az esztergomi hadosztály jelentős részét Budapestre vezényelték, október 24-én reggel a parancsnokkal az élen a törzs nagyobbik része is a budapesti Budai Nagy Antal laktanyába települt. Az otthon maradt rész parancsnoki teendőit a törzsfőnök (Kiss Sándor őrnagy) látta el, aki nyomban intézkedett a laktanya védelmének megszervezésére. A városban október 24-én viszonylagos nyugalom volt, de egy nappal később már megkezdődtek a tüntetések. Esztergomban az első megmozdulás 1956. október 25-én, csütörtökön volt. Esztergomban alapvetően különbözött a helyzet a fővárosi eseményektől, mivel a városban és környékén fegyveres incidensekre eddig nem került sor. Eleinte mámoros hangulatban zajlottak az események. Többen kijelentették, hogy támogatják mindazt, ami Budapesten történik. Mindegyik szónok elmondta, hogy Nagy Imre mellett állnak, és azt akarják, hogy takarítsák el a Rákosi rendszert.
Ez egy nagy tüntetés volt, amelyben az emberek igyekeztek levezetni a bennük felgyülemlett feszültséget, a hallgatás és a félelem évei után. A tüntetéshez az iskolák közül elsőként a Hell József Károly Műszaki Szakközépiskola diákjai csatlakoztak Veres Jenő és Karakas Lajos (őróla azt kell tudni, hogy híres kommunista volt csak a megváltozott szélirány miatt vett részt az eseményekben, sőt az elmúlt rendszer illusztris haszonélvezője volt) tanárok vezetésével. A felvonulást ütemes jelszó kísérte, a legtöbbször ez hallatszott: „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!”
Egy akkori kisdiák így emlékezett vissza erre az eseményre: „25-én a délutáni óráktól már a Széchenyi tér is benépesült. A fővárosi eseményeket beszélték mindenütt. Egy motoros jött és kiabálta „azonnal oszoljanak”! Alig tudott elmenekülni, megindult a tömeg a városházára zászlókért, majd – „aki magyar velünk tart” – skandálással a Hősök terére, utána az Erzsébet parkba a Sobieski szoborhoz, s végül fel, a Sötét-kapuhoz vonultak. Mindenütt a Nemzeti Dal, a Himnusz hangzott. A Sötét-kapunál fegyveres őrök álltak a sorompónál.” A honvédség lábhoz tett fegyverrel, tétlenül szemlélte a Kossuth-nótát énekelgető – főként diákokból álló – tüntetőket. A késő esti órákban hatalmas tömeg vonult fel az utcákon és még a külső részeket is felkereste a menet.
Az emberek fegyelmezetten vonultak fel, semmiféle kilengés, felfordulás nem volt. A tüntetők először az I. István Gimnázium melletti egykor kispapok által lakott szemináriumi épület előtt álltak meg egy rövidebb időre, majd a Prímás palota előtt, és csak ezután mentek el kisebb csoportok az Erzsébet-parkba, majd onnan a Sötét-kapuhoz. (Cs. A. tanár szerint a tömeg a Prímás palota előtti megállás után szétoszlott.) Úgy érzem érdemes kiemelni az 1957-es vádiratokból egy részletet a 25-i tüntetés érzékeltetésére: „Horváth Csaba 1956. október 25-én csatlakozott Esztergom városában a felvonulók közé. A felvonulók között mint hangadó szerepelt. A felvonulás közben jelszavakat kiabált, hogy „Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!”, „Esztergomba Mindszentyt”, stb….” (Horváth Csaba az elkövetkező napokban jelentős szerepet vállalt az eseményekben.) Ugyanez elmondható Szalay Ferencről is, aki 1956-ban a helyi Bányagépészeti Technikum Kollégiumában nevelőtanárként, 1956. őszétől pedig óraadó testnevelőként is dolgozott az Esztergom-kertvárosi technikumban.
Ő október 23-a után pedagógus társaival együtt arra törekedett, hogy tanítványait visszatartsa az eseményekben való aktív részvételtől. Ennek ellenére két technikumi diák az, akik 25-én délután – az ő tanulószobai felügyeletét kijátszva – eltávolították a vörös csillagot a városháza tetejéről. Ebből az esetből is látható, hogy a diákok már 25-én bekapcsolódtak az eseményekbe. 25-én este Szalay már két másik tanítványával próbált arra a tömegre hatni, amelynek a soraiban sok fiatallal a Kossuth utcán vonult fel, a városszéli tiszti lakásokhoz tartva. A tanár úr a Hősök terén, az emlékmű lánckerítésének egyik oszlopára állva igyekezett meggyőzni a tüntetőket, hogy forduljanak vissza és követeléseiket a városháza előtt mondják el. A továbbiakról így számolt be önéletrajzában: „Két diákom addigra már megkerülte a tömeget, belekaroltak a zászlótartóba, átkísérték a város felőli oldalra. És már csak egy mondat kellett: menjünk a magyar zászló után, és elindultunk. Így ez valami komoly tervnek látszik, de ez csak utólag ilyen. Akkor meg voltam ijedve. Amikor két diákom eltűnt a szemem elől, nagyon féltem.
De ők jobb pszichológusok voltak, mint én. Tettel irányították a tömeget, még én csak beszéltem.” Végül október 25-e lezárásaként egy idézet arról, hogy miként is vélekedtek a tüntetésről a hadosztályparancsnokság emberei: „500-600 fő gyűlt össze a hadosztályparancsnokság épülete előtt és a sapkajelvények, valamint a csillagok levételét követelték a katonáktól. A hadosztályparancsnoknak szóló jelentésben az olvasható, hogy a tüntetésben résztvevő fiatal és deklasszált elemek nacionalista és szovjetellenes jelszavakat hangoztattak, rendzavarásra nem került sor, a tüntetők rendben távoztak. Igaz a tisztek és a katonák egy része levette a sapkajelvényt.” A tisztek nagyon féltek.
Ezt mutatja az is, hogy másnap ismét felrakták a vöröscsillagos jelvényeket, amikor viszont a forradalmárok mellett álltak ki Nagy Imréék, megint levették a jelvényeket.
