Budajenőn él, de a perbáli szülői házat még most is naponta felkeresi. 1934-ben a felvidéki Nemesorosziban született, ahonnan a II. világháború után szüleivel együtt kitelepítették. A minden ingó és ingatlanvagyonukat hátrahagyó szülők kényszerű lakhelyéül az akkori kormányzat Perbált jelölte meg.


Budajenőn él, de a perbáli szülői házat még most is naponta felkeresi. 1934-ben a felvidéki Nemesorosziban született, ahonnan a II. világháború után szüleivel együtt kitelepítették. A minden ingó és ingatlanvagyonukat hátrahagyó szülők kényszerű lakhelyéül az akkori kormányzat Perbált jelölte meg.

Károly tehát először szlovák, majd magyar elemi iskolába jár. Az élénk és jó mozgású fiatalember az esztergomi sportkollégium hallgatója lesz, de rövidesen kirúgják. A renitens, nehezen kezelhető diák még további két gimnáziumot is megjárt, mire a „Toldiban” leérettségizik.

1954-ben egy sportalakulathoz vonultatják be katonának. Másokkal szemben ő remekül érzi magát: a sportedzések okán rendre elkerüli a nem kívánt katonai kiképzést. A sok kedvezmény mellett lehetőséget kap arra is, hogy műszerész szakmát tanuljon.

Mikor találkozom vele, mindig a fejemhez vágja: „Tudod, hogy jössz egy buszjegy árával?”
Történt ugyanis, hogy 1956. október 24-én délelőtt az általános sztrájk miatt nem indultak a buszok és Karcsi barátom egy teherautóval szállított haza. Ő volt a parancsnok, volt sofőrje és egy valódi fegyvere. Az utasok között nem keltett túlságos nagy feltűnést, mert Karcsi mindig, minden helyzetben rendkívülit tudott produkálni. Óriási „figura” volt. Mi fiatalok, mindig csodálattal figyeltük, hogy mi mindenben jártas. Sikere volt a fociban, a kuglipályán, a kártyában, de legfőképp a lányoknál. Gondoltam, hogy megkeresem és rendezem az adósságot azzal, hogy megírom a történetét.

– Mond, hogy jutottál ahhoz a fegyverhez?
– A rádiónál találtam.
– Na, ne bolondozz, én is ott voltam, azért nem hevertek a fegyverek szanaszét.
– Tudod, 23-án az iskolaigazgató (Wesselényi u. Ipariskola) irányításával kivonultunk mi is a Bem térre tüntetni. Ott szavalta el Bessenyei Feri a Szózatot.
– Mi az, hogy Feri? Talán Művész úr!
– Nekem Feri! Jóban voltunk, gyakran adott színházjegyet. Megkért, hogy én fogjam a mikrofont, amikor szaval.
– Aztán mi történt?
– Leállítottuk a forgalmat és a Margithídon át a Parlament elé vonultunk. Rengetegen voltunk. Én közvetlenül a bejárat előtt álltam. Tüntettünk, skandáltuk a jelmondatokat (Rákosit és Gerőt a pokolba! Ruszkik haza! Nagy Imrét a kormányba! stb.)
– Nagy Imrét vártátok? És jött?
– A fenét! Nagyon sokáig senki. Mondogatták, hogy már úton van, de annyi idő alatt akár Moszkvából is oda lehetett volna érni. Aztán meg kikapcsolták a téren a világítást, azt akarták, hogy hazamenjünk. Mi viszont meggyújtottuk a nálunk lévő újságokat. Erre visszakapcsolták.
– Azért később megjött.
– Meg hát. Tele volt velük az erkély. Kiabáltuk, hogy mi csak Nagy Imrét hívtuk, a többiek takarodjanak. Aztán Nagy Imre megszólalt. Úgy kezdte, hogy „Kedves Elvtársak”. Na, több se kellett. Az egész tér elkezdett fütyülni. Nem vagyunk elvtársak, üvöltöttük.
– Valóban így történt, én is ott voltam. Mondhatom, hogy ilyen rövid beszédet még sosem hallottam. Te közelebb voltál, mint én. Egyáltalán mit is mondott?
– Próbált bennünket nyugtatni. Valami olyat mondott, hogy „ne veszítsétek el ….” aztán eltűnt. Én mindenesetre megnéztem a zsebeimet, hogy elveszett-e valami.
– Hogy kerültél a rádióhoz?
– Emlékszem, elterjedt a hír, hogy a rádiónál „lövik a népet” és mi oda mentünk. Mondhatom elég nagy volt a rumli.
– Ott találtad a fegyvert?
– Igen, ott jutottam hozzá. Már olyan pontosan nem emlékszem, de azt hiszem, hogy valaki a kezembe nyomta.
– A rádiónál részt vettél a harcokban?
– Puskám volt, reggelig ott voltam a környékén, de bevallom, hogy nem harcoltam. A puskát először Pátyon sütöttem el, amikor haza ittelek benneteket.
– Igaz is, már régen meg akartam kérdezni, hogy mi a fenének lőttél? Nem volt ott senki!
– Hát éppen azért! Akartam jelezni, hogy megjöttek a forradalmárok. Lássa és hallja mindenki. Ennyi kijárt nekünk!
– Honnan volt a teherautó?
– Mikor a Széna téren közölték az utasokkal, hogy nem közlekednek a buszok, gondoltam tenni kell valamit. Zsámbéki barátommal bementünk a közeli főpostára és a garázsból elkötöttünk egy teherautót. A garázsban látták, hogy puskám van, nem akadékoskodtak. Visszamentünk a Széna térre és felvettük az utasokat. Közöltem az útirányt, Budakeszi -Páty-Telki-Budajenő-Perbál-Zsámbék. Mindenki örült, hogy végre haza mehet.
– Perbálon is elkezdődött a szervezkedés. Te mire emlékszel?
– Már nem emlékszem pontosan, de 25-én vagy 26-án volt egy falugyűlés, Ferenczi Jani bácsi (későbbi tanácselnök) mondott beszédet, katonai egyenruha volt rajta. Megalakítottuk a Nemzeti Bizottságot. A Nemzetőrségben én is adtam szolgálatot.
– Kik voltak még benne?
– Mindenkire nem emlékszem, de Vitek Jóska, id. Kreisz bácsi, Pál Vendel, sajnos már egyikőjük sem él. Eidenpencz János még meg van, beszélj vele, ő is ott volt. Emlékszem, hogy fegyverért mentek egy laktanyába, de üres kézzel jöttek haza.
– Emlékszem, volt egy lövöldözés a faluba. Erről mit tudsz?
– Nem mi voltunk. Az Eszes rendőrparancsnok nem tetszett valakiknek és elkezdtek lövöldözni a lakásánál. Szerencsére nem történt baj. Én tudom, hogy kik voltak, de jobb nem beszélni róla. A Nemzetőrség azért volt, hogy az atrocitásokat megelőzzük.
– A megtorlások időszakát hogy vészelted át?
– Volt bajom elég. Keresték rajtam a fegyvert. Berendeltek az Aradi utcába (Pest megyei Rendőr-főkapitányság – szerk.) és faggattak. Szerencsére az Eszes rendőr igazolta, hogy leadtam. Sok kellemetlenségem volt belőle, de nem bántam meg semmit. Mondhatom, hogy büszkén gondolok vissza ezekre az időkre. Látod, hogy most is elragad a hév és elérzékenyülök, amikor erről beszélek.
– Később hogyan alakult az életed?
– 15 évig a Mechanikai Mérőműszergyárban dolgoztam, majd 24 évig a Budapest Szálló műszaki vezetője voltam, onnan mentem 17 éve nyugdíjba.

(budakesziiranytu.hu – Szilágyi László)

Kapcsolódó cikkek:
1956 – Esztergomi események