A héten már esett hó a Kékesen, és lassan, de biztosan közeledik a síszezon. A térségben is található híres, régen zsúfolásig megtelt sípálya, méghozzá Dobogókőn. De vajon milyenek is voltak korábban a Magyarország sípályái? A sitv.hu összeállításából mindez kiderül.
A héten már esett hó a Kékesen, és lassan, de biztosan közeledik a síszezon. A térségben is található híres, régen zsúfolásig megtelt sípálya, méghozzá Dobogókőn. De vajon milyenek is voltak korábban a Magyarország sípályái? A sitv.hu összeállításából mindez kiderül.
A sízés magyarországi története, a magyar sípályák múltja
Egykor az olimpiákon is vitézkedtünk, aztán elvették a hegyeinket, a rendszerváltás környékén meg szétlopták a lifteket.
1892. december negyedikén a hóval borított Vérmezőn megjelent két fiatalember, a vállukon valami fura deszkákkal és turistabottal a kezükben. A BBTE tornászai voltak, Bély Mihály és Demény Károly, ők mutatták be elsőként a sízést Magyarországon. A korabeli beszámolók szerint a budapestiek kíváncsian figyelték őket, de nem értették, hogy minek és hová viszik a deszkákat a vállunkon. A Vérmezőn, sík terepen tették meg a nagy hóban az első lépéseket, aztán a Kissvábhegyre mentek, hogy a lejtőn is kipróbálják a léceket. Először Demény Károly indult el a porhóban csoszogó lépésekkel, majd a lejtőre érve hirtelen felgyorsult és néhány másodperc múlva a lejtő alján megállt. „Miska! Gyere le! Nagyszerű!” – kiabálta. Nagyjából ugyanekkor Chernel István Kőszegen lépett a felejthetetlen élményt nyújtó deszkákra, tőle ered az új sportág első elnevezése, a lábszánykó.
Két ével később már síversenyt is rendeztek a Normafánál. 8-12 éves gyerekek versenyeztek, az első díj egy doboz gyufa volt. 1907-ben a Nemzeti Sport elkezdte közölni a sísport híreit. 1908-ban megalakult a Magyar Sí Klub 31 taggal, ezzel a sísport szervezett formában is megjelent a hazai sportok között. 1911 februárjában Tátraszéplakon rendezték meg az első Magyar Sí Bajnokságot, 1913-ban pedig megalakult a Magyar Sí Szövetség. Csak érdekességképpen érdemes megjegyezni, hogy ennél korábban mindössze 10 országban alakult meg a nemzeti szövetség (1903: Csehszlovákia, Nagy Britannia és Oroszország; 1904: Svájc és USA; 1905: Ausztria és Németország; 1908: Norvégia, Finnország és Olaszország;) Sőt 1917-től a magyar sportvezetés bevezette az iskolai síoktatást, testnevelő tanárok részére szerveztek sí tanfolyamokat, majd 1918-ban az ország 16 iskolájában megindult a szervezett oktatás – irigylésre méltó helyzet a jelenlegi állapotokhoz képest… És, ahogy arról már írtam, a Magyar Sí Szövetség 1924-ben ott volt a Nemzetközi Sí Szövetség alapító tagjai között.
A 30-as évek sikertörténete
A harmincas években a budai hegyekben és a Mátrában sorra létesültek a sípályák, épültek a síugrósáncok szerte az országban, és a folyamatosan szakosodó sísport minden ága jelentős fejlődésnek indult. 1938-ban már 50 síklub és síszakosztály működött, majdnem 2000 igazolt versenyzővel, az amatőrök száma pedig meghaladta a 100 000 főt.
Az 1936-ban Garmisch-Partenkirchenben rendezett téli olimpián Szalay László az alpesi összetett versenyben az első húszban végzett, ennél jobb olimpiai eredménye azóta sincs a magyar sísportnak.
A Magyar Királyi Térképészet 1927-31 között 4 téli sísport térképet adott ki, mégpedig a Börzsöny, a Budai-hegység, a Bükk valamint a Pilis téli sport térképével. Azóta ilyen egyszer sem jelent meg! Azt is nehéz elképzelni, hogy 1933 telén, majd 1934-ben a Magyar Sí Szövetség megalakulásának 20 éves évfordulóján rangos nemzetközi versenyeket rendeztek az országban, több akkori világnagyság részvételével. Nagy attrakció volt például, amikor a Jánoshegyi sáncon a két norvég ugró Sigmund Ruud és Kaare Treffen páros síugrást mutatott be a több ezres fővárosi közönség előtt.
A 30-as évek sikertörténete ráadásul úgy íródott, hogy a trianoni döntéssel a magas hegyeink többsége a környező országokhoz került. Aztán a hegyvidéki területek átmeneti visszacsatolását követően a végső „döfést” a második világháború elvesztése jelentette. Sokan azt mondják, hogy nincs még egy olyan sportág, amelyik a két háború után olyan sokat vesztett volna, mint a sísport. Ezt jól bizonyítja a Magyar Sí Szövetség 1944-47. évi évkönyvében megjelent írás is:
„Egyik sportág sem szenvedett annyit, mint a magyar sísport. Mindent elvesztettünk, hegyeinket, menedékházainkat, sportszállónkat, lesiklópályáinkat, ugrósáncainkat és mindazokat az objektumokat, melyek a magyar sísport életét jelentették. De nem kímélte a háború pusztítása a szövetség hivatali helyiségeit sem. Bombatalálat következtében mindenünk elpusztult.”
A hegyek nélküli ország
A csonka ország földrajzi problémáit természetesen nagyon nehezen vészelte át a sportág. Pozitív változás volt viszont, hogy az állam már az ötvenes évek elejétől a korábbi úri sport titulust lecserélve honvédelmi sportnak tekintette a sízést, ezért – magyar mércével mérve – jelentős állami fejlesztések indultak el. Az évtized elején kezdődött az első magyarországi sífelvonó építése a Börzsönyben, Nagy-Hideg-hegyen. Aztán az 1950-es évek közepére a Kékes északi lejtője mellé épített felvonót a Honvéd síszakosztálya. Csak érdekességképpen, a világ legelső sífelvonója 1908 februárjában épült a Fekete-erdőben, vagyis jó 50 éves késéssel jelent meg a magyar hegyekben…
Az 1970-es évek elején a sí szövetség egyértelműen a biatlon fejlesztését tűzte ki célul, amely rövid idő alatt jelentős népszerűséget szerzett, főleg a legfiatalabbak körében. Ekkortól az alpesi sízést csak tömegsport jellegűnek tekintette a sportvezetés, indokolva ezt azzal, hogy hazánkban nemzetközi szintű alpesi pályák nincsenek, és nem is lehetnek. Ennek ellenére az alpesi szakág semmit sem vesztett vonzerejéből, az egyik legnagyobb létszámú tömegsport lett. A 70-es évek végén, és főleg a 80-as évek első felében sorra épültek a kisebb-nagyobb tolókaros, illetve tányéros felvonók az országban. Az elmúlt 20-30 évben ezek a felvonók különböző életpályát futottak be. Van, amelyik csak néhány évig működött, van, amit már leszereltek, elloptak vagy szerencsésebb esetben felújították, és azóta is szállít utasokat.
A rendszerváltozás nehézségei
A fejlesztések a 80-as évek végére szinte teljesen leálltak. Mivel a felvonók építésénél és karbantartásánál komoly szerepet vállaltak az állami nagyvállalatok munkaközösségei és sportszakosztályai, így nem csoda, hogy a legtöbb hazai síterep az állami vállalatok 1989 utáni megszűnésével nagyon elhanyagolt állapotba került. A korábban zsúfolt kékestetői, galyatetői, bánkúti, dobogókői vagy éppen eplényi pályák a 90-es évek közepére elvesztették vendégkörüket. A sísport népszerűsége töretlen volt, sőt alkalmazkodva a világtrendhez folyamatosan emelkedett a rendszerváltozást követő években, a hazai pályák és felvonók mégis egyre katasztrofálisabb állapotba kerültek. Sem az állam, sem a forráshiánnyal küszködő önkormányzatok nem költöttek infrastrukturális fejlesztésekre, sőt sokszor még az állagmegóvás is nehézséget okozott. A tisztázatlan tulajdonviszonyok, az enyhe telek, a riasztó klímajóslatok, és az egyre olcsóbb külföldi utak a magánbefektető-jelöltek kedvét is elvették a beruházásoktól. Ilyen állapotban jutott el a magyar sísport az ezredfordulóig…
A magyar sípályák mai állapotáról itt lehet olvasni.
Felhasznált irodalom: Símánia Magazin (Hernádi László); Schäffer János: Fejezetek a magyar síelés történetéből (www.intersi.hu); www.matrainfo.hu;
(sitv.hu)
