Aki valóban a hazáért halt meg - Emlékezés Gromon Antalra

Sokszor eltöprengtem azon, hogy a besorozott katonák a fronton mit is gondolhattak magukban a hazáról. Pontosabban arról, hogy mit jelentett számukra a haza fogalma, mint a frontra vonulás fő oka.

Milyen kép élhetett bennük nemcsak mint a pátoszosan felmagasztalt, virágokkal feldíszített, az egyenruha férfiasságának aurájában vonuló félisteneknek, hanem mint a bizonytalan kimenetelű, a halál árnyékának birodalmába lépő szimpla falusi fiatalembereknek. Mit gondolhattak a halálról, mint lehetséges következményről? Mint ahogy látjuk lelki szemeink előtt a csendéletet, ha kimondjuk azt a szót, hogy alma, vagy felfogjuk mit jelent a rossz idő ha arról van szó, vagy ahogyan összefut a nyál a szánkban, ha a „citrom” szót meghalljuk. Vajon azok, akik a Donkanyarba indultak a hazáért meghalni a faluból, mit gondolhattak minderről?

Mindezt akkor értettem meg, amikor helytörténeti kutakodásaim során megismertem egy nagyon komoly fiatalember karakterét. „Toncsinak” becézték, legalábbis a falu nagy öregjei, akik még személyesen is ismerték, elismerő bólogatás közepette csak így emlékeztek rá. Gromon Antal volt a becsületes neve, aki a szó legkomolyabb értelmében tényleg hős volt, és aki valóban a hazáért halt meg. Gromon Antal 1918. december 1-én született Ürömön. Kisgyermekként egy családi haláleset miatt költöztek vissza Solymárra szüleivel 1921-ben. Származását illetően a falu egyik köztiszteletnek örvendő, jómódú famíliához tartozott. A Gromon család az első világháború idején a „haza” második legnagyobb adófizetője volt a földesúr után. Nagyapja (Gromon Antal 1857-1923), aki egy magas termetű, erős, izmos ember volt, eredetileg Leányvárról származott, nevelt gyerekként került a faluba a Draxler-családhoz, és ő alapította meg a Mátyás király utcai kanyarban egykor állt híres vendéglőjét, illetve vegyeskereskedését. A háborúk előtt a család még a „Gromann” nevet viselte, hiszen a régi vendéglő cégtábláján visszaemlékezések szerint még így volt írva.

Toncsi tehát jó családi háttérrel rendelkezett, bár időközben édesapja kénytelen volt eladni a vendéglőjét. 1939. februárjában a sorozáson megfelelt, majd 1942-ben megkapta behívóját is. De előtte sem volt átlagos fiatalember. Végtelen szerénysége, és kedvessége mellett egy nagyon karakán, és bátor kiállású ifjúként vezette a híres solymári legényegyletet is, mely vezetése alatt érte el a legtöbb tagot; hozzávetőlegesen 170 főt. Ez az akkori kulturális életben hihetetlen teljesítménynek számított, de azt hiszem még ma is annak számítana. Számos felolvasó kört tartottak, színielőadást tanultak be és adtak elő a falu közönségének. Ilyenek voltak például a „A falu rossza”, „A csácsi puszta”, vagy a „Sárga csikó” című darabok, melyeket főként Spitzkopf Béla és Jurányi Benedek tanítók segítségével mind maguk rendeztek az akkori káplánnal, Kollwencz Edével karöltve. A heti két-háromszori próbák mellett egyéb elfoglaltságokat is talált magának, hegedült is, valamint a sport művelését is nagyon fontos helyen kezelte életében. Számos testneveléshez köthető vetélkedőn nyert első, illetve kimagasló helyezést. A legényegylet kulturális szempontból a falu egyik csúcsteljesítménye volt, szerettek ide járni a fiatal fiúk és büszkék voltak tagságukra. De nemcsak a színdarabokban és legényegyletben jeleskedett, hiszen helyettes leventeoktatóként hazafias kiállásra is oktatta a solymári fiatalokat.

A zenéhez és tánchoz különös szeretettel vonzódott, és megnyerő külsejével, határozott természetével szinte minden solymári fiatal lányt levett a lábáról. Nem is csoda, hiszen bálok és zenés esték alkalmával mindenkivel táncolt, kényesen ügyelt arra, hogy lehetőleg egy lány se maradjon megtáncolatlan. Kishugát is gyakran magával vitte a bálokra, ahol megtanította őt táncolni is. Alkoholos italt egyáltalán nem ivott, ezt külön kiemelte mindegyik, őt ismerő visszaemlékező. Bár magánügyeit tekintve meglehetősen zárkózott volt, mégis a faluban mindenki tudta, hogy ki volt szíve választottja. Taller (Stipani) Terézzel kölcsönösen nagyon szerették egymást, ám ez a szerelem mégsem teljesedhetett be, hiszen a lány szülei, legfőképpen édesanyja, erős ellenérzést tanúsított a fiatal udvarló irányába társadalmi-egzisztenciális szempontok alapján, másrészről pedig a háború is közbeszólt. Terézt családjával együtt kitelepítették 1946-ban, de a lány még hosszú éveken át nem ment férjhez kint Németországban sem, várva, hogy Toncsi hátha visszatér hozzá a frontról. Nem így lett.

A behívó megérkezett ’42-ben, és Toncsi máris a háború kellős közepében találta magát. A családdal mindvégig gyakori levelezéssel tartotta a kapcsolatot. A szülők ugyanakkor nagyon féltették fiúkat, és megpróbáltak mindent annak érdekében, hogy ne kelljen az orosz fronton harcolnia. Édesapja igen jó kapcsolatot ápolt egy bizonyos Wert Ottóval, aki akkortájt a magyar hadsereg egyik vezérkari ezredese volt, és aki történetesen Solymáron lakott. Volt vendéglősként jó kapcsolatot ápolt vele, és ezt a kapcsolatot felhasználva igyekezett az ifjú Gromon Antalt a frontról hazahozni, aki ekkor, (1942. októberében) Nagyváradon állomásozott, itt várták a további parancsot. Édesapja az ezredessel együtt autóval utazott le az ifjú honvédért Nagyváradra, ám legnagyobb megdöbbenésükre Toncsi visszautasította a lehetőséget. A valódi hazafias, tiszta erkölcsű énje ekkor mutatkozott meg igazán, hiszen arra hivatkozva mondott nemet apjának, hogy ha a körlettársa, aki 3 gyermekes édesapaként nem kapja meg ezt a lehetőséget, akkor ő miért élne vele? Rövid sikertelen rábeszélési kísérletezés után apja belátta, hogy fia hajthatatlan, és végtelen szomorúsággal tért haza, Solymárra.

Toncsi ekkor döntötte el sorsát, hiszen nemsokkal később, 1943. január 13-i keltezéssel megírta szeretteinek utolsó levelét a frontról. Ezután semmi hír nem jött már tőle. A Donnál tűnt el. A család kapott – nagyon is kétségbevonható forrásból – olyan információt, mely szerint láblövést kapott és elvérzett, ezt azonban senki sem tudta megerősíteni hivatalosan. Hosszú várakozás után a német hadsereg nevében kaptak egy német nyelvű értesítő levelet, melyben közölték a hősi halál tényét. A családnak azóta is nagy fájdalom, hogy pont az a „haza” nem küldött semmifajta értesítést róla, amelyet olyan nagy igyekezettel szolgált, és amit olyan nagyon szeretett, és amiért meg is halt.

Gromon Antal szemében a haza nem mást jelenthetett, mint az együttérzést, és a felemelő bajtársiasságot egy számára alig ismert családapával. Amikor ezt megértettem, döbbenten tettem fel a kérdést magamnak, hogy ezt ma, ki tenné meg? Ki választaná a majdnem biztos halált, egy egyértelmű kiút helyett? Mi veszi rá az embert egy ilyen „botorságra”? Minden túlzás nélkül állítható, hogy ez a döntés tette őt hőssé, és nagy hazafivá, mégha ma szinte csak maroknyian tudják is a történetét. Toncsiról a család a mai napig megemlékezik imáiban, és karácsonykor külön imát is mondanak érte. Talán ezért is vagyunk olyan nagy gondban manapság a fogalmakkal. Hiszen nem tudjuk őket összekapcsolni a valósággal, nem tudjuk mit jelent a valódi hős az izomagyú, csillógófogú, szélesállú, amerikai világmegmentő „hírókkal” szemben. Végtelenül mély a szakadék a múlt és jelen között… sajnos.

Magyarországon élő emberként ugye mennyire nehéz elképzelni, hogy voltak emberek, éltek férfiak, akik katonaként meghaltak ezért az országért, a családjukért, más családjáért, együttérzésből, bajtársiasságból? Menedzserek, diplomás munkanélküliek, türelmetlen gyorshajtó zebratörők, trágár beszédű hazudozók, csalók és cinikus milliárdosok világában ugyan miért is adhatná bárki az életét? Bele gondolt már, hogy MEGHALNI valamiért mit is jelenthet a mai világban? Furcsa, bizarr, már-már megmosolyogtató igazságként vesszük tudomásul, hogy ez ma szinte lehetetlen és már nem időszerű kérdés. Egyébként is a hazáért meghalni? A hazáért? Az mi? Kik laknak benne? Vagy egyáltalán, létezik még ez a fogalom, vagy csupán egy ócska, poros szó a történelem mesterségesre magasztalt aktuálpolitikai oltáráról?

Nem gondolom, hogy az akkori solymári férfiak boldogan, hazaszeretettől duzzadó kebellel mentek a frontra, és azt kiabálták: „ide lőjetek”. Nyilván nem ez volt az érzésük, hiszen mindegyikük tudhatta, hogy onnan hazajönni kétesélyes tény. És azt sem tudom, mit gondoltak ők maguk a hazáról, az országról, a magyarságukról. Egy azonban biztos, ők meghaltak, mi pedig itt élünk. Ha netán egy őszinte pillanatunkban megkérdeznénk magunktól, hogy mit jelent az a szó, hogy „haza”, nyugodtan vessünk egy pillantást erre a gyönyörű Templom téri obeliszkre, amely azon férfiak nevét emeli mementóként a mai solymáriak elé, akik meghaltak. Meghaltak, hogy ma itt élhessünk. Ha ez a tény egy pillanatra kikapcsol, elgondolkoztat, netán megrendít, akkor biztosak lehetünk benne, hogy minden ostobaság, mocsokság, és rosszindulat ellenére pislákol még bennünk is a hazaszeretet pici de annál melegebb lángja. Mindezt ők őrzik, a kőbe zárt nevek a téren. Ők, akik meghaltak. Ők, a katonák.

(Milbich Tamás – Szépsolymár.hu)