Vasárnap reggel még csak ébredezett Vörösvár, mikor a maroknyi lelkes csapat találkozott a városháza előtt. A teherautó raktere hamar megtelt a pénteken összegyűjtött adományokkal. Míg a rakodómunka folyt, egy utolsó egyeztetést folytattam a kolontári plébániával és a devecseri Polgármesteri Hivatallal.
Vasárnap reggel még csak ébredezett Vörösvár, mikor a maroknyi lelkes csapat találkozott a városháza előtt. A teherautó raktere hamar megtelt a pénteken összegyűjtött adományokkal. Míg a rakodómunka folyt, egy utolsó egyeztetést folytattam a kolontári plébániával és a devecseri Polgármesteri Hivatallal. A helyzet odalent még mindig nehéz, mint ahogyan számítottam. A kolontári adományokat is Devecserre kell vinnünk. Kolontárra nem mehet be senki, a lakosok, illetve a kárelhárítókon kívül. Meglepetésemre, a devecseriek a korábbi megbeszélések ellenére nem találták a megfelelő helyet, hová is vihetjük a szállítmányt. Csak jó pár telefon után tudták a végleges címet megadni, ugyanis az adományok koordinálását a Vöröskereszt vette át az önkormányzattól, de hétvégén ők nem dolgoznak…
Elindultunk. A kilométerek egyre fogytak, a feszültségem egyre nőtt. Mikor a 8-as számú főút devecseri kanyarodósávját elértem, úgy éreztem magam, mintha egy amerikai katasztrófafilmbe csöppentem volna: a védőruhás rendőrök ellenőriztek minden behajtani szándékozó autót. Továbbhaladva elénk tárult a vörös kígyó hátrahagyott halálos nyálkája a házakon, fákon, oszlopokon. A döbbenet elnémított minket. A devecseri plébánia udvarán nyüzsögtek a segítők. Az épület előtti sátorból juthattak a szükségleteikhez a lakosok, az udvaron egy másik sátor alatt sörpadok álltak, ahol megpihenhettek a segítők egy kávé, tea, vagy egy tál étel erejéig. Egy ismerős arc köszöntött az udvaron, pár szó után kiderült: édesanyám egyik piliscsabai tanítványa, ő segíti az adományok fogadását, az önkéntesek munkájának szervezését.
Ezek után feltűnt néhány, szintén a szomszédból érkezett segítő. A piliscsabaiak tűzoltói már a második hétvégét töltötték ott a kárelhárítással. Míg a teherautó befutott, velük beszélgettünk. Azt mondták, Kolontáron vannak utcák, melyekbe még most sem lehet bemenni. Azokban az utcákban másfél méteres iszapréteg áll a házakban, az udvarokon, gépfegyveres őrök állítják meg az arra tévedőt. A réten lévő iszap mostanra megszikkadt, tegnap találtak is egy eltűnt autót benne. Sok idő lesz, míg eltakarítják. Először összeszedik belőle hűtőket, szekrényeket, egyéb más, régen jobb időket látott eszközöket, tárgyakat és az állattetemeket. Nagyon sok munka van még – mesélték.
Időközben megérkezett a teherautó is. Az adományoknak nagyon örültek mind a helyiek, mind az önkéntesek – szerencsére csupa hasznos dolgot juttattak segítségünkkel el a vörösváriak. Villámgyorsan és szervezetten történt a lepakolás. A segítők tudták mit, hova pakoljanak, pillanatok alatt eltüntettek mindent a plébánia szükségraktárainak mélyén. A rakodás végére elkezdett izzadni az arcom a teherautó platóján. Az ajkaim felett éreztem, a bőrömet marja a lúg. Nincs mese, maszkot kellett venni. Miután végeztünk, könnybe lábadt szemekkel rebegett köszönetet a plébánia lelkes csapata. Továbbmentünk a városszéli gyártelep raktárépületei felé. A korábban említett fegyveres őrökből akadt itt is néhány , pedig ide nem ért el az ár. Odaérve jóval ridegebb körülmények fogadtak.
A nyílt terepen a szél is erősebb volt, a por itt már néha láthatóvá is vált. A raktárakat feleannyian se felügyelték, mint a plébánián. A korábbiakkal ellentétben itt a hangárok duzzadtak az adományoktól, minden csarnoknak megvolt a rendeltetése. Egyikben a védő-takarító felszerelések, másikban az élelmiszerek, tisztítószerek, kaptak helyet. Ezekből akkora mennyiséget láttam, ami jelezte: rengetegen éreznek együtt a károsultakkal. Itt a pakolás után már a homlokomat és a szememet is marta a por.
Állítólag az egészségügyi határérték alatt van a koncentráció. Azonban a kétség belopta magát a szívembe. Vajon megkapják-e ezeket a felajánlásokat az emberek a megfelelő időben szükségletük szerint? Remélem. Hiába, a plébánián szinte a teherautóról vették magukra a védőruházatot az emberek, így talán érthető aggódásom. Szűk egy órával érkezésünk után indultunk haza. Az élmények elnémítottak bennünket. A város határában gőzborotvákkal tisztították meg az innen távozó autókat, hazánk vörös szégyenfoltjának árulkodó nyomaitól, nem kell széthordani, hogy ország-világ lássa. Hazaérve vettem észre, maradt iszap az autóm alján. A katasztrófa eképpen manifesztálódott hírmondója szavak nélkül ordít: a veszély még nem múlt el… És hogy a történet elbeszélését méltón fejezzem be, ezúton tolmácsolom a károsultak köszönetét, mindenkinek, aki részt vett ebben a misszióban. Mindenkinek köszönetet kellene mondanom, de sokan kérték, a nevük maradjon titokban. Épp ezért csak néhányat említek.
Köszönöm Krupp Zsuzsanna jegyző asszonynak, Gromon István polgármester úrnak Kimmelné Sziva Mária alpolgármester asszonynak valamint a Képviselő Testületnek a városvezetés részéről a szervezésben, továbbá köszönöm Kollár-Scheller Erzsébetnek, Szente Évának, a Településőrség tagjainak, a Polgármesteri Hivatal dolgozóinak, a Jobbik helyi szervezetének, a Krausz mezőgazdasági boltnak, a Waldi Kft-nek az adományokat és a gyűjtésben való részvételt. Köszönöm a médiatámogatást a PilisPortálnak, Piliscentrumnak illetve a PilisTV-nek és természetesen városunk hivatalos honlapjának.
Végül, de nem utolsó sorban köszönetet mondanék Gemela Mártonnak, az utolsó pillanatban rendelkezésünkre bocsátott tehergépkocsit, valamint Mánfi Tibornak, hogy elnavigálta azt a helyszínre.
Szakszon Péter
(pilisportal.hu)
