A dorogi Schmidt Sándor-lakótelep azon épületében, amelynek egy része néhány héttel ezelőtt a tűz martalékává vált, él egy testvérpár, akiknek sorsa sokakat elgondolkodtathat. Bianka február 12-én töltötte be a tizenkilencedik évét.
A dorogi Schmidt Sándor-lakótelep azon épületében, amelynek egy része néhány héttel ezelőtt a tűz martalékává vált, él egy testvérpár, akiknek sorsa sokakat elgondolkodtathat. Bianka február 12-én töltötte be a tizenkilencedik évét.
Életvidám, kiegyensúlyozott teremtésnek tűnik. Voltaképp annak is kell lennie, másként aligha boldogulna. A sors valamiért lényegesen nagyobb próbatételek elé állította, mint kortársait.
– A szüleim ’94-ben szétköltöztek, majd két évre rá elváltak. Apámra az életmódja, a folyamatos italozás, a játékgép-szenvedély miatt nemigen lehetett számítani – kezdi a lány. – Édesanyám súlyos cukorbeteg volt, a szervezetét teljesen kikezdte a kór, az egyik lábát amputálni kellett. Mellette voltam, éveken keresztül ápoltam őt. Anya naplójából később kiderült, csak értünk, miattunk küzdött az életben maradásért. Amikor tizennyolc lettem, érezni lehetett rajta, hogy kezdi feladni. Nem akart többet szenvedni. Harminchét éves korában ment el – meséli Bianka, miközben könnyek szöknek a szemébe, hiszen édesanyja egyben a legjobb barátnője volt.
A gyászra ugyanakkor az állam bürokratikus gépezetének beindulása miatt nem sok ideje maradt Biankának. Mivel apja könnyedén lemondott fiáról, a tizenhat esztendős Alexről, ő gondolkodás nélkül a szárnyai alá vette öccsét. Eztán hosszas vegzatúra kezdődött, minek eredményeként 2010 novemberétől immár testvére hivatalos gyámjának mondhatja magát. Közhelyet idézve azonban, erre nem adnak semmit a közértben.
Bianka és Alex ugyanis jelenleg pontosan nulla forintból élnek a „papírozás” elhúzódása miatt.
Hozzávetőlegesen amúgy nyolcvanezerből kellene gazdálkodniuk havonta, amiben már az árvasági ellátás is benne foglaltatik. A legnagyobb problémát a távhőszolgáltatás díjának kiegyenlítése jelenti számukra. Mostanra közel félmilliósra duzzadt a tartozás, csakhogy a semmiből értelemszerűen nem lehet megkezdeni a törlesztést.
– A piliscsabai mezőgazdasági iskola magántanulója vagyok, tudnék, szeretnék dolgozni, nagy szükségünk lenne a pénzre. Régebben mindig akadt valamilyen diákmunka, de most kilátás sincs rá, pedig lényegében akármit elvállalnék – kesereg.
Elmondása szerint apjával csak akkor találkozik, mikor pereskednek. Állítja: másfél millió forint gyerektartással tartozik nekik a férfi.
– Nem valószínű, hogy valaha akár egy fillért is látunk tőle, inkább leüli – legyint a lány.
A testvérek anyagi és lelki támogatást a rokonok közül édesanyjuk unokatestvérétől kapnak, Bianka pedig nem is oly rég’ – úgy tűnik – Borhi Tamás személyében igaz társra lelt.
Az alagút végén feltűnő fény emlegetésével egy időben megérkezik Alex is, aki fiatal kora ellenére meglehetős bölcsességről tesz tanúbizonyságot.
– Tudom, hogy nem könnyű velem mostanában, elvégre kamaszodom. Olykor problémás a kapcsolatom a tesóval, de tisztában vagyok vele, hogy nagyon sokat köszönhetek neki. Egyszerre szeretem nővéremként és anyámként. Feltétel nélkül bízom benne – adja tudtomra a tinédzser.
Mindez sok mindenre elég, de a fránya adósságok kifizetésére sajnos nem.
Ha az anyagi gondok megoldódnának, a Mikodi-testvérek végre fellélegezhetnek. Ezt persze sok-sok ezer magyar család is ugyanúgy elmondhatja magáról, de őket talán nem sújtotta a sors oly mértékben és annyiszor, mint Biankáékat.
(kemma.hu)
Kapcsolódó cikkek:
Példaértékű összefogás Dudusért
