Ha mindet összevetjük, egymásra tesszük – amit persze nem lehet, de mégis jól mutat –, nagyjából huszonöt kilométernyi magasságú fát mászott meg. Ezenfelül meggyűrűzött ezer kerecsensólymot és számtalan műfészek telepítésében vett részt Bagyura János.
Ha mindet összevetjük, egymásra tesszük – amit persze nem lehet, de mégis jól mutat –, nagyjából huszonöt kilométernyi magasságú fát mászott meg. Ezenfelül meggyűrűzött ezer kerecsensólymot és számtalan műfészek telepítésében vett részt Bagyura János.
Budapesten, mégis két kilométerre a legközelebbi betonúttól, de csupán pár lépésre erdőktől, mezőktől és a felhagyott péterhegyi cserépgyár bányatavától nőtt fel. Napi élmény volt számára a természet közelsége. Szülei nem zavarták ki sem őt, sem a bátyját, mentek ők maguktól madarat, vadat figyelni. A környező fészkek mindegyikéről tudták, hogy melyikben mennyi tojás van. Felmásztak a legmagasabb fára is, hogy egy röpke időre szemügyre vehessék a rejtelmes fészek „színes” belsejét.
Házon belül is akadt néznivaló, hiszen a hatvanas évek elején-közepén a környéken lakók majd mindegyikének volt kalitkában őrzött madara. Nem a ma szokásos papagájok, kanárik virítottak, hanem énekesmadarak – tengelicek, zöldikék, csízek, kendericék, pintyek –, amelyeket az újpesti piacon vásároltak. Galambokat is tartottak, csak úgy mellékesen. Jellemző, hogy az ifjú Bagyura mit vett az első fizetéséből: egy Zeiss távcsövet, amit még ma is használ. A madarak iránti vágy később sem lohadt, egyre több hasonló gondolkodású emberrel ismerkedett meg. Közösen járták az erdőket, figyelték a madarak viselkedését, szakkönyveket forgattak. A Budai-hegység titkainak feltárása után a Pilis következett, majd idővel a Börzsöny, a Vértes, a Gerecse, a Bükk és valamennyi olyan hely, amelyről feltételezték, hogy ritka madarak élőhelye. Tizenkilenc évesen, 1974-ben ott volt a fővárosi Barlang moziban a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület megalakulásakor. Ma az egyesület ragadozómadár-védelmi szakosztályának titkára.
Eleinte az énekesmadarak érdekelték, majd mind több időt szentelt a ragadozó madaraknak. A kerecsensólymok, parlagi sasok és a kékvércsék különösen közel állnak hozzá. Ezeknek az állatoknak a megismerése egyébként a hetvenes, de még a nyolcvanas években semment egyszerűen. Csak vasárnap járhatott madarászni, mert hétköznap dolgozni kellett. Sokáig szombaton is. A vasárnapjait, szinte mindegyiket, terepen töltötte. Barátaival 1986-ig társadalmi munkában vett részt a ragadozómadár-védelmi programokban, figyelte, gyűrűzte, óvta a madarakat. Ám huszonnégy éve az osztrák WWF-nek köszönhetően fordulat állt be az életében. Közös pályázattal pénzt nyertek a kerecsensólyom és a parlagi sas hazai állományának védelmére – a pénzből egy ornitológus alkalmazására is lehetőség nyílt. Bagyura János ettől az időponttól kezdve főállásban élhet szenvedélyének. A szenvedély egyébként ma sem fizet mindig: állandó bevételük nincs a madarászoknak, csupán annyi, amennyit pályázatokból és egyéb megbízásokból elő tudnak teremteni. Volt, hogy fél évig félfi zetést kapott, de ekkor sem apadt a lendülete. Most éppen nagyobb az anyagi biztonság. Az EU LIFE+ természetvédelmi alap támogatja az egyébként egymillió forint eszmei értékű kerecsensólymok védelmét, a programban Szlovákia, Románia és Bulgária is partner.
(Népszabadság)
