Bár már elmúlt hatvan, még sincs rajta egyetlen deka súlyfelesleg sem. A hetvenes évek második felében a Honvéd és a válogatott egyik meghatározó labdarúgója volt Pintér Sándor. Hosszú ideje kikerült a reflektorfényből. Budakalászon találkoztunk, ahol edzősködik, s éppen építkezik.
Bár már elmúlt hatvan, még sincs rajta egyetlen deka súlyfelesleg sem. A hetvenes évek második felében a Honvéd és a válogatott egyik meghatározó labdarúgója volt Pintér Sándor. Hosszú ideje kikerült a reflektorfényből. Budakalászon találkoztunk, ahol edzősködik, s éppen építkezik.
– Az egykori válogatottból tetőfedő lett, ács, anyagbeszerző, esetleg mind a három egyszerre?
– Egyik sem. De láthatja, itt, a budakalászi futballpálya mellett le van pusztulva a büfé, a megszépítésén fáradozunk. Én pedig beszerzem és szállítom az anyagot, a mesterek pedig végzik a felújítást. Aztán amikor itt van minden, segítek nekik.
– Úgy tudom, amikor befejezte pályafutását, jól menő autófényező-műhelyt nyitott Pomázon.
– Így is történt. Autófényező a tanult szakmám. Igaz, soha nem gyakoroltam, de megvan még az a vállalkozásom is. Muszáj több lábon állni.
– Amikor megy tárgyalni, felismerik még a szurkolók?
– Igen. Sokan felismernek, és büszkén mondhatom, az emberek nagy része a mai napig szeret. Ha van időm és lehetőségem, mindenkivel elbeszélgetek, természetesen örömmel válaszolok a pályafutásomat érintő kérdésekre. De előfordul, hogy olykor merő irigységgel találkozom.
– Mit irigyelnek?
– Szinte mindent. A majdnem negyvenszeres válogatottságomtól kezdve egy új kocsiig, vagy azt, hogy nem hagytam el magam, és még mindig otthon vagyok a futballban.
– Ez mit jelent?
– Na, ne gondoljon nagy dologra, a budakalászi ifiknél segítek. A nagyok a megyei első osztályban vannak, és elég sokan járnak ki a meccsekre. Az ifiknél sok a tehetséges gyerek, s látom a szemükön, hogy szinte isszák a szavaimat. Kemény edzéseket tartok számukra, mégis előfordul, hogy kérik, hadd maradjanak még kint egy kicsit.
– Ön is így lett futballista?
– Mi az iskolai csapatban rúgtuk a labdát, meg hát ahol csak lehetett, amíg csak be nem sötétedett. Sőt olykor még a sötétben is. Nem laktunk messze a pályától, és büszkén mondhatom, abból az iskolai korosztályból hárman élvonalbeli futballisták lettünk. Egervári Sanyi a mai szövetségi kapitány, Mikula Gábor, aki Diósgyőrben játszott, és jómagam.
– Úgy tudom, alig tizennégy évesen csaknem kettétört pályafutása.
– Igen, így volt. A Pomáz serdülőben játszottam, és egy meccsen nyílt síp- és szárkapocscsonttörést szenvedtem. Három év kihagyás következett, és úgy volt, hogy soha többet nem futballozhatok. Nem adtam fel, meggyógyultam, mellesleg az időváltozást a mai napig érzem.
– Akkor tanulta ki az autófényezést?
– Igen. Szegények voltunk, a szüleimmel vályogházban laktunk, egy szobában hatan. Muszáj volt kitanulni egy szakmát. A tanulás mellett, kicsit a futball helyett is, erősítettem a felső testemet, s ez aztán pályafutásom során kamatozott is.
– Aztán felépült a sérüléséből is.
– Tizennyolc évesen, szintén Pomázon, a megyei másodosztályban szorgalmasan termeltem a gólokat. Százharmincig jutottam, és Budai Laci bácsi, az aranycsapat jobbszélsője akkor a másodosztályú Kossuth KFSE edzője volt Szentendrén, felfigyelt rám, és bevonultatott a Kossuthba. Nem csalódott bennem, mert az NB II.-ben is gólkirály lettem, s 1970-ben, húszévesen leigazolt a Honvéd.
– Gyerekként is a Honvédnak szurkolt?
– Á, dehogy. Nagy MTK-szurkoló voltam. Persze ebben szerepe volt a bátyámnak is, aki szintén játszott az NB I.-ben, mégpedig Ózdon. Felnéztem rá, és ha ő az MTK-t szereti, akkor én sem szerethetek mást.
– Nem akart az MTK-ban játszani?
– Vittek volna, de jobb volt a Honvéd ajánlata. Nem bántam meg, hogy odamentem.
– Emlékszik első élvonalbeli mérkőzésére?
– Tatabányán kikaptunk 2–1-re, de a második meccsemen megvertük a Fradit 3–0-ra, és a három gólból kettőt én rúgtam.
– Hogyan lett a gólerős csatárból később fedezet?
– Preiner Kálmán bácsi, isten nyugosztalja, vitt hátra a középpályára, labdaszerző fedezetnek. Tényleg rengeteget futottam.
– Ha már a futást említi, sok szurkoló emlékszik még arra, hogy a követelményrendszer bevezetésekor, 1974-ben ön volt az első a lóversenypályán, a felmérőn.
– Igen, és sokan kérdeznek is róla. Egyáltalán nem vagyok boldog, hogy felemlegetik. Kérdezem, mit tehetek én arról, hogy a lóversenypályán rendezték a négyezer méteres mezei futást? Aztán a kétkedőknek mondom, hogy amikor Belgiumban játszottam, ott hetente tartottak ilyen felméréseket. Igen, a lóversenypályán prémium is volt kitűzve, így hazavihettem a szüleimnek egy rádiót és egy subaszőnyeget. És ha már ott voltam, úgy gondoltam, miért ne nyerjem meg.
– Melyik honvédos időszakára emlékszik a legszívesebben?
– Ez nem lehet kérdés, az 1978-79-es UEFA-kupa-sorozatra. Már a legjobb tizenhat között voltunk, amikor a háromszoros BEK-győztes Ajax volt az ellenfél. Sokan már a sorsoláskor lesajnáltak bennünket, aztán az első, budapesti meccsen 4–1-re nyertünk, s bár a visszavágón kikaptunk 2–0-ra, mi jutottunk tovább. A következő kanyarban a német Duisburg következett: Budapesten vereséget szenvedtünk, idegenben győztünk, de ez kevés volt a továbblépéshez.
– A válogatottban harminckilencszer szerepelt. Nem kevés ez?
– Lehet, hogy kevés, de a sérülések miatt ennyi sikerült. Büszke vagyok arra, hogy tagja lehettem az 1978-as világbajnokságon szereplő csapatnak. Hogy nem játszottam rosszul a vb-n sem, azt talán jelzi, hogy nem sokkal később meghívtak a világválogatottba, Pelé búcsúmeccsére, New Yorkba. Kétezer dollár tiszteletdíjat kaptam, s felajánlottam egy szociális otthonnak. Játszani aztán nem játszottam, a sportvezetés nem engedett el a gálára, és azóta sem derült ki, hogy miért.
– Harminckét éve fejezte be az aktív játékot. Miért ilyen korán?
– A csúcson voltam, de megsérült az Achillesem, és azt is operáltatnom kellett. Akkoriban volt még két térdműtétem is, szóval, úgy gondoltam: szép volt, jó volt, elég volt.
– Jár mérkőzésre?
– Ritkán. Sajnos az időm nemigen engedi, bár a Honvédtól minden évben kapom a tiszteletjegyet. A televízióban igyekszem megnézni minden meccset, így a külföldi bajnokságokat is. Azok mellett meg úgy néz ki a magyar bajnokság, mint a szuper expressz nyomába bandukoló tehervonat.
– A szintén Pomázon lakó Egervárival szokott találkozni, megvitatják néha a válogatott mérkőzéseit?
– Elég rég nem találkoztunk.
– És ha találkoznának, mit mondana neki?
– Gratulálnék, mert egyértelmű a csapat fejlődése. Ez talán annak is köszönhető, hogy a külföldön futballozók többsége, úgy hetven százaléka most már rendszeresen játszik a klubjában.
– Nem gondolt soha arra, hogy komolyabb feladatot vállal a magyar futballban?
– Megvan az edzői képesítésem, de engem kielégít Budakalász. Nem akarok könyökölni, nyomulni, más a stílusom. De annak nagyon örülnék, ha labdarúgásunk legalább arra a szintre eljutna, mint amit mi képviseltünk. Borzasztó megélni, hogy 1986 óta sem Eb-n, sem vb-n nem voltunk ott. Pedig nemzetközi szinten itt kezdődik a megméretés.
– Család, gyerekek?
– Van egy öt és fél éves kisfiam, Olivér és egy harmincéves lányom az első házasságomból, Barbara. Ők kitöltik az életemet.
– Mit szeretne megélni, elérni?
– Szeretnék minél tovább a kisfiammal élni, szeretném, ha sokáig mesélhetnék neki a pályafutásomról. Na és azt is szeretném megélni, hogy a magyar válogatott jusson már ki valamilyen világversenyre.
Pályakép
Pintér Sándor labdarúgó
Született: 1950. július 18., Pomáz
Pomázon kezdett futballozni, majd 1967-től 1969-ig a Kossuth KFSE játékosa volt, 1970-től 11 éven át a Bp. Honvédban futballozott, 247 meccsen 30 gólt szerzett. 1982-ben a belga Antwerp légiósa lett. A válogatottban 1975 és 1978 között 39 alkalommal lépett pályára, két gólt lőtt. 1977-ben itthon az Év Labdarúgójának választották.
(Magyar Hírlap – Burkovits Ferenc)