Ritkán megyek a temetőbe, de ha már ott vagyok, szívesen sétálok a sírkertben, fürkészem a feliratokat, keresem az ismerős neveket. Felidézem az elhunytakhoz kötődő régi emlékeimet. Alig két éve, hogy eltemettük Kiss Lacit.
Ritkán megyek a temetőbe, de ha már ott vagyok, szívesen sétálok a sírkertben, fürkészem a feliratokat, keresem az ismerős neveket. Felidézem az elhunytakhoz kötődő régi emlékeimet. Alig két éve, hogy eltemettük Kiss Lacit.
A II. világháború után szüleink egy utcába költöztek, így együtt gyerekeskedtünk, ugyanabba az iskolába jártunk és később együtt jártunk Újpestre szakmát tanulni. Én pályát változtattam, ő maradt, műbútorasztalos. Szerette mesterségét és mindvégig hűséges maradt első munkahelyéhez.
Sokszor találkoztam vele, mindig tudott érdekes történetekkel traktálni. Viccelődött, beszélt erről-arról, a munkáról, a jó fröccsről, csak egyről nem. Arról sosem beszélt, hogy amikor 1956. október 24- én reggel faképnél hagyott a Vígszínház előtt, merre járt, mi történt vele?
1956. október 23-án délután történt, hogy a tanműhelyből hazamenet, a Visegrádi utcából kijövet, a Szent István körúton találkoztunk a tüntető egyetemisták menetével. Az elhangzott jelszavak („Ruszkik haza!” Vesszen Rákosi!”) hallatán először döbbenet, majd végtelen lelkesedés lett úrrá rajtunk. Egymásra néztünk és gondolkodás nélkül, azonnal csatlakoztunk.
A menet talán még ötven métert sem haladt, amikor László barátomnak eszébe jutott az apjának tett ígérete, hogy siessen haza. „Dolog van!” – mondta, és elrohant. Én nem is figyeltem, hogy miről beszél, már nem érdekelt semmi, sodort magával a felhevült tömeg, a mérhetetlen lelkesedés. Csodálatos este, fantasztikus éjszaka volt! Mai suhancok talán úgy mondanák, „oltári nagy buli volt!”
Azon az éjszakán ott voltam az Országháznál, a rádiónál, láttam a ledöntött Sztálin-szobrot, és azt is láttam, hogy miképpen osztogattak rendőrségen fegyvereket a fiataloknak. A Bródy Sándor utcából menekülnöm kellett a bevetett könnyfakasztó bombák elől és láttam a „Lámpa”-gyárból küldött ládákban a vaklőszert. Aztán egy rekvirált teherautón bejártuk az egész várost, éltettük a forradalmat, és a reggeli járatokon érkező, munkába siető embereket buzdítottuk a sztrájkra.
Ez volt maga a nagybetűs FORRADALOM! Ezt a megismételhetetlen eufórikus érzést soha senki nem tudja elvenni tőlünk.
Több mint 27 órája voltam már talpon, amikor reggel a Vígszínház előtt ismét találkoztam Lacival. A hajnali munkásjárattal érkezett. Izgatottan érdeklődött, mi történt az éjszaka, mert amit hallott a rádióban, az egyáltalán nem hasonlít arra, amit itt tapasztal.
Kértem, hogy forduljon vissza, mert kezd a helyzet veszélyessé válni, én meg annyira fáradt vagyok, hogy lépni sem tudok. Különben is sztrájk van! Majd hazafelé mindent elmesélek. Próbáltam marasztalni, de mindhiába. Elragadta a forradalom forgószele és elsodorta magával, bele a „sűrűjébe”. Egy darabig néztem utána, és amikor a Nyugati pályaudvar felől érkező harckocsis tüntetőkhöz csatlakozott, eltűnt a szemem elől, beleolvadt a sokadalomba.
Évek múltán többször felidéztem neki ezt a pillanatot, de sosem tudtam belőle kicsikarni semmit. Többször kértem, hogy mesélj, mi történt, merre jártál? Csak mosolygott. Mit történt volna? Tudsz te mindent, mondta és másról kezdett beszélni.
Több mint 35 évnek kellett eltelni, hogy bevallja: „Háát, – meglőttek!” Nem mondta el senkinek, még a rokonainak sem, hogy a HM előtti sortűzben súlyosan megsebesült!
Nemrég találkoztam az özveggyel. Teréz néni közel hetvenéves, de még mindig fut, és dolgozik. Végig kitartottak egymás mellett, boldogságban, szeretetben nevelték fel gyermekeiket. Még ő is, a rendszerváltást követően, egy könyvből tudta meg, hogy férje szenvedője volt a HM előtti mészárlásnak. (Sortűz a HM előtt 1956. október 24. Zrínyi kKadó)
E könyv olvasását ajánlom minden felnőttnek és iskolás gyereknek. Ajánlom azért, hogy emlékezzünk azokra a forradalmárokra, a perbáliakra is, akik ott voltak. Nem az ő hibájuk, hogy nem beszéltek. A kádári rendszer hazugsága és gátlástalan megtorlása tette óvatossá, kényszeríttette hallgatásra őket.
Jó volna tudni, hogy itt Perbálon kik azok, akik még élnek, akik személyesen átélték a forradalmat és szabadságharcot, hogy az utánuk jövő nemzedék minél hitelesebb képet kapjon e napokról.
Várom mindazok jelentkezését, akik ebben a segítségemre tudnak lenni.
(Szilágyi László – Buda Környéki Iránytű)
Kapcsolódó cikkek:
A rádiónál jutott fegyverhez a perbáli ’56-os
A pékmester és ’56
1956 – Esztergomi események
