Csengő gyermekhangok, csillogó szemek varázsolták el a közönséget advent utolsó szombatján Pátyon, a település új templomában. Tiszta lelkű magyar gyermekek éneke, zenéje szállta meg a lelkeket – egy másik országból, mégis magyar földről.
Csengő gyermekhangok, csillogó szemek varázsolták el a közönséget advent utolsó szombatján Pátyon, a település új templomában. Tiszta lelkű magyar gyermekek éneke, zenéje szállta meg a lelkeket – egy másik országból, mégis magyar földről.
A Csíkszeredához közeli, erdélyi Szentegyházáról – vagy ahogy ők mondani szokták, Szentegyházasfaluról – érkezett több mint 100 fiatal Pátyra, hogy nekünk, anyaországi magyaroknak mutassák meg, mit is jelent magyarnak lenni advent idején, karácsony közeledtével.
Több mint száz fiú és lány csalt könnyeket több száz ember szemébe, akik ülve és állva hallgatták végig azt a műsort, amit minden magyarnak hallania kellene. Mert nem pusztán hangverseny, koncert, előadás volt az, amivel a kis székely vendégek készültek. Az 1920 óta tartó székely túlélés, és a jövő hangjai töltötték meg Isten zsúfolásig megtelt házát azon a szombat estén.
A Szentegyházi Gyermekfilharmónia, a Fili, idén 30 éves, és az a három évtized, ami Haáz Sándor és a mindenkori tagok mögött van, többet ért, mint azt felfoghatnánk. Egy idegen ország elnyomásában, megaláztatásában olyan büszke magyar gyermekek nőttek fel a Filinek köszönhetően, akik a Kárpát-medence vagy éppen Európa városait járva megmutatják; van mire büszkének lennünk, és van jövőnk!
A videófelvétel nem Pátyon készült – Forrás: Youtube.com
Nem először hallhattam élőben a székelyföldi gyermekkórust. Idén pünkösd alkalmával, a búcsú estéjén tartottak hangversenyt Szentegyházán, ahol elvarázsolt az, milyen boldogan és felhőtlenül lehet énekelni magyar dalokat. Olyan lélekkel, ahogy mi, anyaországiak talán soha nem is tudnánk.
Mára generációkat szőtt át a Filharmónia, amelynek vezetője, Haáz Sándor nem csak zenélni, énekelni tanítja a gyermekeket, de odafigyeléssel és törődéssel jobbá teszi a nehéz sorsú fiatalok életét is. Az alapítványnak köszönhetően tanulmányokat is finanszíroznak, és ami a legfontosabb; egy közösséget teremtenek. Egy közösséget, amely minden körülmények között ápolja azokat a magyar, székely hagyományokat, amiket évszázadok, évezredek alatt őseink közösen élhettek meg a Kárpát-medencében vagy az őshazában.
A tisztelet, a büszkeség, a megtörhetetlenség látszik a gyermekek szemében. Láttam ezt Pátyon, és láttam ezt Szentegyházán. A legtöbb gyermek hol az iskolából, hol a földekről, az istállókból jár próbálni. Ha sok a munka a ház körül, a kaszálón, kimaradnak. De ha csak tehetik, mindig szánnak időt arra, hogy együtt énekeljenek, zenéljenek. Azért, hogy őrizzék az ezer éves hagyományokat, a nemzetiségüket és befont hajjal, népviseletben, csengő hangon szóljanak hozzánk, anyaországi emberekhez.
A videófelvétel nem Pátyon készült – Forrás: Youtube.com
Mert amikor ez a cseppnyi székelység feltűnik valahogy, amikor a székely jövő zálogaként felcsendül a sok erős gyermekhang, akkor megszűnnek a határok, amik lassacskán 100 éve húzódnak egy nemzetet szétszabdalva. Mert amikor felcsendülnek a dalok, akkor nem létezhet ember, aki nyugodt lelkiismerettel kijelenti; „ezek románok”. Mert amikor több mint 100 gyermek a magyar Himnuszt vagy a Szózatot énekli oly messziről, egy határ másik oldaláról, nem lehet azt kérdezni; „mi közünk van az erdélyiekhez?”.
Ezért lenne kötelező minden anyaországinak meghallgatnia ezt a néhány kicsi fecskét, akik fáradtságot, energiát és időt nem sajnálva járják Erdélyt, Felvidéket és a Kárpát-medence minden más pontját, hogy megmutassák; „Igen, egyek vagyunk!”. Ugyanazokat a dalokat énekeljük, ugyanúgy beszélünk, és ami talán mindennél fontosabb; ugyanúgy érzünk. Akik nem értik, hogy sokan miért járnak Erdélybe, akik nem értik, hogy miről is szólt az a népszavazás 2004-ben, akik nem értik, hogy miért kell minden általános iskolásnak egyszer ellátogatnia az elcsatolt területekre, azoknak ezt a 150 gyermeket kell meghallgatnia.
Mert hiába voltak mérhetetlenül fáradtak Pátyon is, vagy Pünkösdkor Szentegyházán az egész napos búcsú után. Hiába voltak a legtöbben betegek az adventi koncerten, piros orral, néha orrot fújva is valami olyat tettek – ismételten és sokadszor -, amiről a legtöbben csak álmodunk. Nem csak az advent, a karácsony hangulatát hozták el nekünk a Havasokból, a birkaillatú lejtőkről, a susogó fenyvesekből… Nem csak Jézus születésének örvendhettünk a templom fehér falai között… Hanem annak is, hogy a politika, és emberi gyarlóság árnyékában sok-sok kicsi gyertya világolt a magyar és székely jövő ígéretével. Azok a kis lángok fényt és meleget gyújtottak a szívekben, de nem csak az adventi áhítat szellemében, hanem egy nemzet összetartozása tekintetében is.
Első alkalommal is csodálatos élmény a Szentegyházi Gyermekfilharmónia koncertjét végighallgatni, de második vagy sokadik alkalommal már egészen más. Az ember már ismeri néhányukat – ha nem is személyesen, de látásból, hallásból. Pátyon például ott volt az a fiú és kishúga, akiknek házában Pünkösdkor szállást kaptunk. A szülők is – természetesen – a Fili tagjai voltak, most a két gyermek képviseli a családot szerte a Kárpát-medencében. De a konferáló szöveget mondó székely leányra, vagy a csodálatos hangú, 5. osztályos Borókára is úgy tekinthettünk, mint akiket régóta ismerünk. Pedig csak akkor, ott, Pünkösd idején, Szentegyházán hallottuk őket – és most a Zsámbéki-medencében…
A videófelvétel nem Pátyon készült – Forrás: Youtube.com
Pátyon gyertyaláng, csillagszórók és csodaszép dalok varázsoltak karácsonyi hangulatot. Sok székely gyermek állt a közönség előtt, és mosolyogva, szeretettel, büszkén énekelték a magyar népdalokat, a Szózatot vagy éppen a Székely Himnuszt. Volt persze angol, francia és román ének is a műsorban, de talán egyik sem szólt olyan őszintén, és meghatóan, mint az anyanyelven énekeltek. Mert anyanyelven szólt a „Kiskarácsony, nagykarácsony”, vagy a „Boldogasszonyanyánk”. És ez az anyanyelv a kincsnél is fontosabb Szentegyházán. Kár, hogy az anyaországban egyre kevésbé figyelünk oda rá.
Lehetne még sokat, sokfélét írni a Filiről, a gyerekekről, arról a Haáz Sándorról, aki véghezvitte azt, amit talán nem is lehet véghezvinni… De az írás, olvasás helyett inkább keressük fel Szentegyházát, a világ legmagasabban fekvő magyar városát, amely 1920. óta ugyan Románia része, de valójában mindig is hozzánk tartozott, és hozzánk fog tartozni. Mert hozzánk fog. Azok a gyerekek ugyanis, akik másfél órán át énekeltek nekünk a pátyi templomban, nemzetünk jövőjét hordozzák városról városra, faluról falura.
Kedves Filisek! Köszönöm ezt nektek!
Gribek Dániel
Aki szeretne többet megtudni a Szentegyházi Gyermekfilharmóniáról, vagy magáról a településről, az keresse fel a http://www.fili.hu/ honlapot!
Az alábbi film a Fili brüsszeli útjáról szól:
(Varkapu.info)
