2011. március 26-án 16 órakor a Piliscsabai Németek Kulturális Egyesülete és a Német Nemzetiségi Önkormányzat szervezésében az Uradalmi Ház udvarán felállított emlékűnél emlékeztek meg a Magyarországon , illetve Piliscsabán élő német kisebbség kitelepítésének 65. évfordulója alkalmából.
2011. március 26-án 16 órakor a Piliscsabai Németek Kulturális Egyesülete és a Német Nemzetiségi Önkormányzat szervezésében az Uradalmi Ház udvarán felállított emlékűnél emlékeztek meg a Magyarországon , illetve Piliscsabán élő német kisebbség kitelepítésének 65. évfordulója alkalmából.
A jelenlévőket Bálint Odett köszöntötte, majd a Hauck János Német Nemzetiségi Általános Iskola tanulói elénekelték a Himnuszt és a magyarországi németek Himnuszát. Megemlékező beszédet mondott Bálintné Schweifer Zsuzsanna. Az iskola tanulóinak megemlékező műsora után Szabó Gyula atya német nyelven mondta el a Miatyánk és a Hiszekegy imádságokat. Ezután a megemlékezők elhelyezték mécseseiket a kitelepítési emlékműnél, majd Tázer Pálné koszorúzott Hauck János emléktáblájánál a Községháza előtt. A megemlékezés misével zárult.
Bálintné Schweifer Zsuzsanna megemlékező beszéde:
KITELEPÍTÉS – VERTREIBUNG 1946
„Harminckilós csomaggal
és ötven pengővel menjenek”
Az embertelen kollektivitás diadala a magyarországi németek 1945 utáni kitelepítése.
„A leggonoszabb vétek a történelmileg adott és egyáltalán mindenfajta ember jog ellen, ha a népeket oly módon fosztanak meg az általuk lakott országban élés jogától, hogy kényszerítik őket máshol letelepedni. Azon, hogy a győztes hatalmak a második világháború végén elhatározták, hogy sokszázezer emberre és méghozzá a legkeményebb módon ezt a sorsot szabják ki, lemérhető, hogy mily kevéssé tudatosult bennük a dolgok üdvös és valamennyire igazságos újrarendezésének rájuk kimért feladata.”
(Albert Schweitzer: A béke problémája korunkban című beszédéből, a Nobel-békedíj átvételekor Oslóban, 1954. november 4-én)
Az évszázadok óta Magyarországon élő német kisebbség kitelepítése a II. világháború után a német-magyar múlt sötét és nyomasztó fejezete. Még 65 év távlatából is – úgy, mint azelőtt – tovább foglalkoztatja mindkét államban élőket.
Az évszázadok óta Magyarországon élő németség különbözőképp viszonyult az 1930-as évektől mind a hitleri Németország, mind Magyarország politikájához. Az 1920-as népszámlálás szerint 551 221 német élt az új országhatárokon belül, az 1930-as új cenzuskor közel 40 %-uk a főváros környékén, mert az ún. ”svábgyűrű”-ben talált maga és családja számára otthont, munkalehetőséget. A területgyarapodások után, az 1942-es határok között már 720 291-en voltak, közülük 478 414 német anyanyelvűnek és ebből 303 419 német nemzetiségűnek is vallotta magát.
A Volksbundot, az ország területén működő legismertebb német társadalmi-politikai szerveződést- annak kimutatása szerint- 30 %-uk nem részesítette támogatásban, 10 %-uk vezető szerepet vitt benne, vagy SS katona lett, 28 %-uk pedig a Hitler Jugend vagy a Volksbund egyszerű tagjaként fejtett ki tevékenységet. Vezetőinek, egyes tagjainak számos cselekménye, valamint mások második világháborús önkéntes szerepvállalása stb.- az esetenként ismert kényszerítő körülmények ellenére- meghatározta a rokonok, ismerősök összességében a magyarországi németség sorsát.
Már a második világháború befejező szakaszában, majd azt követően az 1940-es évek második felében a Kárpát-medencében élő németekkel szembeni retorziók nem az egyedi felelősség, esetenként bűnösség megállapítására korlátozódtak, hanem azt a „fordított eljárást” alkalmazták, miszerint „elvben minden németet kitelepítettek, s a mentesíthetőknek kellett bizonyítaniuk bűntelenségüket”.
A jogosan elmarasztalhatók mellett azonban eleve lehetővé tették a kollektív felelősségre vonást az ártatlanokkal szemben is azáltal, hogy az „áttelepítés”-ről szóló rendelet már címe megfogalmazásával is egyértelműsítette: nem csupán egyes személyekről, hanem a „magyarországi német lakosságnak Németországba való „áttelepítéséről” intézkedik, illetve az 1 §-a szerint:
„Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó (1941-es) népszámlálási összeírás alkalmával német nemzetiségűnek, vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyarosított nevét német hangzásúra változtatta vissza, továbbá az, aki a Volksbundnak vagy valamely fegyveres német alakulatnak (SS) tagja volt.”
1942-ig közel 20 ezer fiatal került önkéntesként az SS kötelékébe, akik ezzel egyidőben a magyar állampolgárságukat is elveszítették. 1943-ban a keleti fronton elszenvedett súlyos veszteségek pótlására – Horthy Miklós kormányzó hozzájárulásával – a magyar honvédségben szolgáló német nemzetiségű katonákat az SS kötelékébe rendelték. Így egyetlen tollvonással ismét 20 ezer sváb fiatalt nyilvánítottak SS katonának. A német megszállást követően a magyar kormány hozzájárulásával kényszersorozást rendeltek el. A sorozást az sem kerülhette el, aki magát magyarnak vallotta, ugyanis a Volksbund „népiségi ismertetőjegyei” alapján történt. Hiába gyűjtötte aláírások ezreit a Hűségmozgalom (Nemzethű hazai németség mozgalma, jelszava volt: Hűség Istenhez, hűség a magyar hazához, hűség a népiséghez!) az „Idegen államot nem szolgálunk!” feliratú listákra, akik vonakodtak megjelenni az SS sorozó bizottságok előtt, azokat a magyar hatóságok állították elő.
Még folytak a harcok, amikor Nagy Ferenc kisgazda politikus Pécsett, pártja egyik nagygyűlésén, 1944. november 28-a után „a hazai svábság kitelepítése mellett foglalt állást”.
Miképp keletkeztek a hadiállapot megszűntét kimondó, 1945. január 20-i szovjet-magyar fegyverszüneti egyezmény azon passzusai, amelyek szerint „Magyarország kormánya arra is kötelezi magát, hogy internálja a német állampolgárokat”? Ezen alapult az egy hónappal későbbi kormányrendelet is, ami szerint „az ország területén tartózkodó minden német állampolgárt internálni kell, kivéve Németország zsidó nemzetiségű állampolgárait.” Már 1945. január 4-én jelezte Dr. Erdei Ferenc belügyminiszter az illetékeseknek, hogy az oroszok a Magyarországon tartózkodó vagy lakó németeket munkaszolgálatra viszik, ezért elrendelte a németek összeírását. Annak ellenére, hogy a szovjet megszálló hatóságok ez idő tájt és később is a „malenkij robot” a bizonytalan időtartamú deportálások ürügyeként a hadműveletek folytatásához szükséges nyugodt hátország biztosítására és a háború okozta sebek gyógyítására hivatkoztak, másnap mégis hozzájárultak ahhoz, hogy 10 magyar tanácsadó támogassa munkájukat. Ők segítenék elő a deportálás alóli mentesülését azoknak, akik egyfelől nem tartoztak a német nemzetiséghez, másfelől ugyan németek voltak, de sem a Volksbundnak, sem a többi, a náci Németország politikáját támogató szervezetnek nem voltak tagjai, mi több, a magyar hazafias mozgalmakban vettek részt. A helyzet azonban nem változott, az önkényeskedés folytatódott. A szovjet katonai hatóságok egyéni politikai felelősségtől, háborús bűnösségétől függetlenül elhurcolták a német nevű és származású munkaképes korú nők és férfiak egy részét.
Február 9-én a Szövetséges Ellenőrző Bizottság (a SZEB) egyik meghatározó egyénisége Alekszandr Mihajlovics Beljanov vezérőrnagy felszólította a belügyi tárca vezetőjét, hogy a Magyarországon élő németekről (a zsidók kivételével) állítson össze egy kimutatást. A beérkezett jelentések alapján összeállították a névjegyzéket. Ebből viszont kiderült, hogy, hogy Békés, Csanád és Hajdú megyékben nincsenek internáló táborok. A névjegyzék összeállításának elkészültétől függetlenül a szovjet katonai hatóságok határozottan cselekedtek: a fővárosban, Kismaroson, Szerencsen és másutt összegyűjtötték a „németeket és német nemzetiségű magyar állampolgárokat” és megkezdték fogolytáborokba csoportosításukat. 1945 februárjában a Szatmár megyei németek egy csoportját elhurcolták az országból keletre. Ők, a többi Kárpátaljáról elhurcolt magyarral együtt 40 ezernél is többen voltak. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány létrejötte előtti időtől 1945.február végéig 60-65 ezerre tehető a 2. és 3. Ukrán Front megszállta területekről Szovjetunióba deportáltak száma, akik között németek, német nevű magyarok (magyarok és zsidó származásúak) egyaránt voltak. Északkelet-Magyarországról 7 ezer, Tiszántúlról 13 ezer, Bács-Kiskun megyéből 3 ezer, Dél-Dunántúl megyéiből közel 20 ezer, Ercsiből és térségéből 6 ezer, Budapestről és körzetéből 16 ezer németet nyeltek el a szovjet táborok. Március 8-án Nyíregyházán állítottak fel internáló tábort.
Az 1945.március 17-én kihirdetett földosztásról szóló rendelet értelmében teljes egészében, nagyságra tekintett nélkül el kellett kobozni a Volksbund tagjainak földbirtokait. A földreform során 33 308 volksbundista 176 781 (más források szerint 204 116) kat.h. földtulajdonát osztották szét. A tőlük elkobzott s szétosztott föld ügye elválaszthatatlan az ún.”fasiszta maradványok” elleni sokrétű megtorló intézkedési sorozattól.
Lehetetlen nem észrevenni, hogy a nyár folyamán a sváb kérdés és a földosztás mindinkább egymás függvényévé válik, sőt felmerül az a gyanú is, hogy a földosztás problémáját részben a sváboktól elvett birtokokkal akarják megoldani. Az is árulkodó, hogy az internáló táborokat az Országos Földbirtokrendező Tanács égisze alatt állították fel.
A SZEB 1945. november 28-i ülésén meghatározott, közel fél millió németnek kellett volna 1946. augusztus 1-ig elhagynia az országot. Az óriási szám láttán a magyar kormány is megdöbbent, ugyanis az 1941-es népszámlálás adatai szerint mindösszesen 303 ezren vallották magukat német nemzetiségűnek, de ha ebből levonjuk az elhurcoltakat és az elesetteket, kiderül, hogy összesen legfeljebb 200 ezer svábbal lehet számolni. Mégis honnan eredhet akkor ez a félmilliós szám? Eredetét pontosan nem tudhatjuk. Azt azonban tudjuk, hogy a szövetségesek szimpátiáját bíró Benes, mintegy 500 ezer magyart akart elűzni a Felvidékről, ennek érdekében erős pressziót gyakorolt a SZEB-re, a magyarországi kitelepítéseket illetően.
A kitelepítési rendelet 1946. január 4-én megjelent végrehajtási utasítása elsőként Budaörs (Wudersch) 225 éve ott élő német lakosságáról intézkedett. Január 10-én, vasárnap hajnalban 600 rendőr vette körül a mintegy 10 ezer fős községet és lezárták a faluba vezető utakat. Az embereket ágyukból rángatták ki, és alig hagytak időt arra, hogy összeszedjék a legszükségesebb holmijukat. Az első tehervagonokból álló szerelvény még aznap elhagyta a falut.
A németek eltávolításakor (az év elejétől a Dunántúlról, május-június fordulójától a Duna-Tisza közéről és a Tiszántúlról) ártatlanok ezreit is elhurcolták. Alig volt olyan német család Magyarországon, amelyiket jogtalan vagyonelkobzás, összeköltöztetés vagy egyéb sérelem ne ért volna. A kitelepítés végrehajtásáról szóló jogszabály egyértelművé kívánta tenni, hogy a helységekből kitelepítendő németek 10 %-ánál több nem mentesülhet. „Az áttelepítés zavartalan lebonyolítása érdekében szükséges forgalmi korlátozásokról” is rendelkeztek és hermetikusan lezárták azon településeket, ahonnan a kitelepítést megkezdték.
„Az ország ellátása érdekében a telepítésről és a földreform befejezésének előmozdításáról” szóló törvénycikk pedig előírta, a hűtlen kezelés vétségének, vagy bűntettének fenyegetésével, hogy mit kell tennie a kitelepítendő gazdának: köteles a tulajdonában (birtokában) lévő ingatlant, annak alkotórészeit, tartozékait, továbbá állatállományát és egyéb ingóságait a rendes gazda gondosságával kezelni és fenntartani, valamint a szokásos mező-és erdőgazdasági munkálatokat (talaj-előkészítést, vetést, ültetést, állat és növénygondozást) a gazdálkodás eddigi rendje szerint elvégezni mindaddig, amíg vagyontárgyait az arra illetékes szerv tőle át nem veszi.
A magyarországi németség a világháborús vereséget kétszeresen szenvedte el: egyfelől nemzetközi méretekben egy háborúban vesztes ország állampolgáraként, másfelől a világégésben alulmaradt országban utóbb vezető szerepet szerzett politikai erők nemzetközileg előírt és ezért támogatott erőpolitikájának következményeként
1946.szeptember 30-án, amikor a Csehszlovák Köztársaságból érkezett –valójában elűzött – magyarok, valamint a Délvidékről az oda 1941-ben letelepített székelyek elhelyezése Magyarországon már egyfajta rátelepítésként fokozta a további gondokat, ismét a német kitelepítésről vitázott a SZEB. Tudott volt a tárgyalók előtt, hogy az amerikai feltételek teljesítésére a kormányzat szinte képtelen, ezért az e hónapra tervezett 23 szerelvény el sem indulhatott. Szeptemberben 20, egyenként 43 kocsiból álló szerelvénnyel 22 ezer németet lehetett volna kitelepíteni, de nem volt rá pénzügyi fedezet.
Két nagy szakasza volt a magyarhoni németek elhurcolásának Németország amerikaiak által megszállt zónájába: az első, 1946 első felében, a második, az év végétől 1947 májusának utolsó napjáig. Az amerikai összegzés szerint (1947.szeptember 15-ig) 125 ezer fő érkezett, és további 184 ezer főt kellett volna oda telepíteni. A még Magyarországon töltendő hetek-hónapok a brutalitás és a kollektív felelősségre vonás, míg a németországi kezdeti időszakok a kegyetlen körülményekkel való szembesülés jegyében teltek el. A viszonyok 1944 tavaszához, nyarához képest abban változtak, hogy a célállomás nem Auschwitz, és a cél nem az Endlösung volt. A budaörsi, kelenföldi és a vidéki vasútállomásokról kigördülő szerelvények utasai, ellentétben a hasonló feliratú akkori szerelvények elhurcoltjaival, tényleg „Deutsche Umsiedler”-ek voltak. A „ki velük” elvével megegyezett a kivitelezés drasztikus gyakorlata, amit megalapozott a pártok szélsőséges politizálása, számos pártorgánum útszéli hangneme, a világháborút túlélők bosszúvágya, a borzalmak emléke, a meg nem értés, a felfokozott nemzetiségi gyűlölködés, a hivatali hatalommal való visszaélés, a bűnbakkeresés (és azok találása), valamint nem utolsósorban a nemzetközi helyzet alakulása.
Amikor a kitelepítés 1948.szeptember végén befejeződött, 133 ezer kitelepítésre kötelezett német élt Magyarországon.
Hány főt telepítettek ki végül Magyarországról? A Gazdasági Főtanácshoz megküldött belügyminiszteri előterjesztés 310 ezer német kitelepítésével számolt. 1946.július végéig kb. 121 ezer, 1946 novemberében további 6 ezer főt telepítettek ki, és 183 ezren vártak kitelepítésükre. 1945.december vége és 1947 ősze között Németország amerikaiak által megszállt zónájába kb. 127 ezer Magyarországról elűzött német érkezett, míg 1947. augusztus 1-je és 1948 eleje között a szovjetek által megszállt zónába további 50 ezer németet telepíthetett ki az illetékes hatóság, de ezek kb. ötöde elmenekült, így az odatelepítettek száma közelít a 40 ezer főhöz. Más források szerint a német lakosságra vonatkozó rendelkezések 1555 községet érintettek Magyarországon. A hatóság elbírált 363 310 személyt, „ebből Németországba ténylegesen áttelepült 163 085″. A Földművelésügyi Minisztériumnak kizárólag a 163 ezer kitelepítettre, elűzöttre vonatkozó pontos adatait ki kell egészíteni a Belügyminisztérium számsoraival. Ezek alapján, a második világháború végén a Szovjetunióba évekre elhurcolt 64 ezer fővel együtt a Magyarországról kitelepített és ideiglenesen kényszermunkára vitt németek száma 225-230 ezer fő körüli, a deportáltak közül kb.16 ezer elhunyt a kényszermunkatáborokban. A jogalkotó szerint a németek jogfosztása az 1950.március 24-i minisztertanácsi ülés után, a másnap kiadott kormányrendelettel szűnt meg.
Piliscsabáról 1946. március 29-én az esti órákban indult el a 35 vagonból álló szerelvény. A második transzport április hónapban követte az elsőt. Összesen 1195 piliscsabai kényszerült elhagyni otthonát, otthagyni minden vagyonát, amelyért egész életén át gürcölt. Magyarországon „szemét svábok”-nak, míg Németországban „magyar cigányok”-nak hívták őket. A vonaton a Szűz Anya képe előtt imádkoztak, és imájuk meghallgatásra talált. A kezdeti nagyon keserves hónapok és nagyon nehéz évek után szorgalmas munkával újra talpra álltak. Nem volt könnyű az életük, de a magyarországi svábok szorgalma és munkabírása híressé vált egész Németországban.
A szülőföldről való kitelepítés szomorú tudomásulvételéről több újság beszámolt. Az elűzötteket szállító egyik vagon falán így buggyant krétavégre a keserűség: ”Itt születtem, itt nőttem fel, kidobtak egy batyuval”.
Hiába törölték le a felírást a vagon utasai, a magyarországi németek kollektív kitelepítése XX. századi történelmünk egyik kitörölhetetlen ténye, szégyenfoltja maradt.
(piliscsaba.hu)
Kapcsolódó cikkek:
Kéz a kézben magyar és sváb – Interjú Milbich Tamással
A kitelepítésre emlékeznek Solymáron
Elődeikre emlékeztek
