József Attila születésnapja, április 11., a „Magyar Költészet Napja”, melyre 1964 óta emlékezünk meg minden évben. A költő életműve ma is fontos része a magyar kultúrának. Versei mind a mai napig aktuálisak, nem vesztettek mondanivalójukból és erejükből. Attila 1905-ben született Budapesten, a Ferencvárosban.
József Attila születésnapja, április 11., a „Magyar Költészet Napja”, melyre 1964 óta emlékezünk meg minden évben. A költő életműve ma is fontos része a magyar kultúrának. Versei mind a mai napig aktuálisak, nem vesztettek mondanivalójukból és erejükből. Attila 1905-ben született Budapesten, a Ferencvárosban.
Édesapja, József Áron (Iosifu Aron) (1871-1937), az erdélyi Féregyházáról származó román szappanfőző munkás, édesanyja, Pőcze Borbála (1875-1919), Szabadszállásról Pestre került mosónő volt. A családfő 1908-ban, elhagyta családját, hogy kivándoroljon Amerikába, valójában Romániába telepedett le és ott újranősült. A három gyermekével (Jolán, Etelka, Attila) magára hagyott Pőcze Borbála, úri házakhoz járt mosni, takarítani, mégsem tudta gyermekeit eltartani. 1910 tavaszán Etelka és Attila az Országos Gyermekvédő Liga jóvoltából Öcsödre, Gombai Ferenc parasztgazdához kerültek cselédnek.
Öcsödi éveiről így emlékezett vissza József Attila: „A harmadikos olvasókönyvben… érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe.”
1912 júniusában a két testvér hazatért, de a család továbbra is a nyomorgó szegények életét élte. 1914-ben kitört az I. világháború, az amúgy is szegény családra rátört a háború hátországának ínsége. Attila megpróbálkozott a kenyérkeresettel, a maga kilenc éves eszközeivel: „Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból – volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorra kerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban.”
A nyomor később még borzasztóbb lett, mikor 1918 őszétől az ellenséges csapatok megszállták, kifosztották és feldarabolták Magyarországot. Attila 1919 Karácsonyán a szabadszállási rokonokhoz indult, hogy élelmet hozzon az akkor már haldokló édesanyjának.
Jegy nélkül, vonatok tetején titokban utazva, hazaérve már csak halott édesanyját találta otthon: „Utoljára Szabadszállásra mentem, a hadak vége volt, s az összekuszálódott Budapesten, kenyér nélkül, üresen állt a bolt. A vonattetőn hasaltam keresztben, hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; neked, én konok, csirkét is szereztem, s te már seholse voltál.”
1922-ben, a trianoni diktátum után írta a költő azon versét, melyet 1945 és 1989 között nem engedtek kiadni, a „Nem, nem, soha”-t: „Magyar rónán, hegyen egy kiáltás zúg át, Nem engedjük soha! Soha Árpád honát!”
Gyermekkori szenvedései rányomták Attila egész életére bélyegüket. A költőben mégis volt annyi erő, hogy felnőtt fejjel, öngyilkossága előtt is nemzete szabadságára gondolt: „Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet…”
(Varkapu.info – Radványi Béla)
Kapcsolódó cikkek:
A civileket szállító vonatot is kilőtték Piliscsévnél – Interjú Radványi Bélával
A környék és a magyar történelem kutatója – Interjú Radványi Bélával
